2016. április 28., csütörtök

61. rész ~ Vörös csipke

Rosalie Parker


Az emberek őrjöngtek, ordibáltak, az egész hely megtelt az adrenalinnal, és koncentrációval.
A két férfi a ketrecben egymásra koncentrált, a másik minden egyes kisebb rezdülését is figyelemmel kísérték, hogy semmi ne érje őket váratlanul.
A nézők pedig minden egyes idegzetükkel, hajszálereikkel a két, a ketrecben harcoló férfira figyelt. Sok férfinak, akik a közönséget teszik ki, hiszen rajtam, és a pultoson kívül ebben a kócerájban nem található más nő, a pénze forgott kockán. Nézték, hogy vajon a tét, amit felraktak az egyik versenyzőre megsokszorozódik, vagy éppen már soha többet nem fogják látni azt a pénzösszeget. 
Vagy, vagy.
Ha az egyik nyer, vagy nyernek, vagy veszítenek.
Ha a másik nyer, vagy nyernek, vagy veszítenek.
 Mindenkinek van 50%-a a nyerése, hiszen vagy ez, vagy az. Nincs középút. 
Csak az egyik férfi nyerhet. Aki erősebbet üt, de a leginkább az, aki a legjobban koncentrál, aki a legösszeszedettebb. 
Harry ilyen volt. Minden lépésével, mozdulatával sugallta az ellenfele számára, hogy ő ma este nyerni fog. Ő lesz az, akinek a kezét a bíró magasba fogja emelni, és őt fogják ezek a gusztustalan férfiak ünnepelni.
Louis, mellettem állva szurkolt legjobb barátja testi épségéért. Tudtam, hogy igazából nem érdekli a meccs végeredménye. Neki csak az volt a fontos, hogy Harry a két lábán hagyja el a ketrecet mindenféle támogatás nélkül. 
- Mi van, hogy ha nyer? - kiabálta Louis a fülembe, hiszen a hangos kiabálások, és biztatások miatt nem biztos, hogy hallottuk volna, amit mondunk egymásnak.
- Akkor nyer. - nem értettem a kérdését sem. Mi lenne, akkor hogy ha Harry nyerne? Öröm.
- De nem úgy. Akkor abbahagyná? - a fülemhez hajolt, hogy jobban halljam, amit mond.
Elgondolkodtam, majd bólintottam.
- Megígérte. - kezdtem - és én elhiszem neki, hogy most már abbahagyja, hiszen látszik rajta, hogy abbaakarja hagyni. Most azért küzd annyira, hogy minél előbb vége legyen. 
- Kifog lépni a bandából? - a kiabálásán is hallottam a hangjában megbújó félelmet, és szomorúságot. Ki akarná, hogy a legjobb barátja kilépjen a zenekarukból? És ezzel talán kilépjen az életéből. 
- Nem tudom, de szerintem még ő maga sem tudja. - biztatóan megszorítottam Louis felkarját.
Elmosolyodott.
- Remélem, hogy nem fog kilépni. Tudom, hogy nehéz neki, de kurva szar lenne, hogy ha hozná a szerződést, és előttünk eltépné. 
- Nos, ezt biztosan nem fogja megcsinálni, hiszen nem ilyen kegyetlen. Maximum közli veletek, hogy kilépett, felbontotta a szerződést. Adjatok neki egy kis időt. Én beszélgettem erről vele, felsorakoztattunk az éneklés mellett és ellen érveket. Innen már csak az ő döntése, és csak rajta múlik. 
- Jó, hogy itt vagy te, aki helyettünk is ésszerűen gondolkodik. - nevetett fel. Mosolyogva néztem rá.
- Mindent megpróbálok, hogy ne lépjen ki, rendben? Tudom, hogy az mindegyikőtöknek nagyon rossz lenne. 
- Köszönjük, Rosie. - mosolygott, és nyomott egy puszit a fejemre, majd figyelmét újra a meccsre szegezte. Hangos kiabálással jelezte Harrynek, hogy mit csináljon.
- Gyerünk haver. Verd szét a mocskos pofáját!
Nevetve ráztam meg a fejemet, és én is továbbfigyeltem barátomat, aki bent a ketrecben küzdött a lelki szabadságáért. Küzdött a sötétség, és a démonjai ellen.
Vér. 
Kiáltás. 
Mocsok. 
Hangzavar.
Harry nyert. 
A tömeg ordibálva ünnepli Harry győzelmét. Egyesek füttyszóval adnak hangot a nem tetszésüknek, hiszen ők nem az én barátomat akarták nyerni látni, hanem azt a behemótot, aki történetesen Harry utolsó ellenfele. 
Louis mellettem hangosan éljenzett, és a vigyor, ami szétterült az arcán egyszerre volt őszinte és büszke. Büszke volt legjobb barátja teljesítményére. Büszke volt arra, hogy az a fiú fent a ketrecben, az ő legjobb barátja, még ha a sok negatív dolog el is választja őket egymástól. 
Az ellenfele a földön feküdt, a szájából és az orrából kifolyó vérrel. A látvány már magában undorító volt, de ahogyan még az a szerencsétlen öklendezett is a földön feküdve, hogy utána kiköpje a nyálával keveredő vérét... nos, az én gyomrom is majdnem felfordult. Próbáltam mást nézni, próbáltam csak Harryt nézni, akinek a bíró magasba tartotta a kezét, de nem sikerült. Emberi tulajdonság, vagy hívjuk bárminek, hogy ha valamit észreveszünk, mondjuk egy állat tetemét az útszélén, akkor akármennyire is nem akarjuk, ösztönösen odafogunk nézni. Ha nem fordítjuk el a fejünket, és csak felfele vagy lefele nézünk, akkor bizony az a kép fog előtérbe fordulni, mivel a tekintetünk automatikusan odafog terelődni.
Ezért fordítottam el a fejemet, hogy ne kelljen a férfit néznem, aki mocskosan fekszik lent a földön. Összeraktam a két kezemet, képzeletben, hogy legalább nem Harry fekszik ott, és már biztos, hogy a két lábán kitud sétálni a ketrecből, és utána pedig a két lábán örökre eltudja hagyni ezt a helyet. 
Ha most nem nyert volna, akkor biztosan visszatért volna ide. Szerintem addig nem nyugodott volna, amíg az egyiket meg nem nyeri, és győztesként nem megy ki innen.
Neki az lett volna a lényeg, hogy győztesen menjen ki innen.
És ez ma meg is történik. 
- Most mit csinálunk? - Louis normál hangon beszélt hozzám, hiszen az emberek sem üvöltenek már, mint a vadállatok. 
Harry az előbb ment be az öltözőbe, és a fejével jelzett, hogy menjünk utána.
- Bemegyünk hozzá az öltözőbe.
- Oké, de akkor maradj végig mellettem. Karolj belém. Harry kinyír engem, ha valaki kikezd veled, vagy bármi bajod lesz.
- Mi bajom lehetne itt?
- Rosie, ez egy elég nagy bűnbarlang. Szóval ne kísértsük a Sorsot. 
- Oké-oké. Igazad van. - belé karoltam, és úgy indultunk el a hatalmas testeken át az öltözőhöz. 
Louis fogta a kezemet, ami a kézfején pihent, hogy még biztosabb legyen a Harry öltözőjéhez való sikeres megérkezésem.
- Bébi! - Harry vigyorogva sietett hozzám, amint kinyílt az ajtó, és én Louisal karöltve beléptem. Szorosan megöleltem barátomat, ő pedig ugyanolyan szorosan ölelt át engem.
- Nyertem! - nevetett fel hangosan, és elhúzódott tőlem. Hosszú csókot nyomott a számra.
- Nyertél. - elmosolyodtam - fantasztikus voltál. Megérdemelted, hogy nyertél.
- Igaza van Rosienak. Te voltál a legjobb abban a ketrecben. - Louis odasétált hozzánk. Harryvel megölelték egymást, majd elhúzódtak.
Jó azt tudni, hogy Harry a fiúkra továbbra is számíthat, bárhogyan dönt. Tudom, és szerintem Harry is tudja, hogy ez a négy srác nem csak akkor barát, amikor nekik kell valami, nem csak akkor hízelgik körbe őt, hanem akkor is barátok, hogy ha Harrynek van szüksége valamire, szüksége van segítségre, vagy csak pusztán kiakar kapcsolódni. 
Egy barát akkor is barát, ha nem tud egyből valamit megtenni. Inkább tisztelni kell a rengeteg segítséget és támogatást, amit nyújt.
Harry ezzel tisztában volt.
Ő tiszteli és megbecsüli a barátait.
- Köszönöm haver. - Harry őszinte mosollyal, vagy inkább már vigyorral köszönte meg Louisnak az elismerést. Érthető a vigyora. Nyert. Abbahagyhatja. 
- És most ezek után? - Louis kérdése engem is kíváncsivá tett. Oké, hogy Harry megnyerte ezt, és a legjobb tudásunk szerint ezzel abba is hagyta a ketrecharcot, de ha az éneklést is befejezi mihez kezd? Azt mondta élni szeretné az életét. De hogyan?
- Elmegyünk haza, pihenni akarok. - válaszolta meg a kérdést Harry.
- De nem úgy. Hanem ez után az egész után mi lesz?
- Ketrecharc után?
- Igen. - bólintott Louis.
- Nem tudom. - Harry megvonta a vállát - majd kiderül.
- És mi lesz a zenekarral?
- Azt sem tudom. Most pihenni szeretnék, fáradt vagyok a gondolkodáshoz. 
- Oké, jól van. De jól vagy?
- Persze. Kutya bajom. Az a rohadék többet kapott, mint én. - vigyorogva közölte ezt Harry. Hát nem tudom.. én nem tartom annyira viccesnek azt, hogy valakit így megvert. Mert az a férfi nem karcolásokkal fog hazamenni a családjához. Igaz, ki mondta neki, hogy ketrecharcoljon?
- Kössz, hogy eljöttél. - mosolygott Harry legjobb barátjára - örülök, hogy itt voltál.
- Tényleg? -kérdezte Louis.
- Persze. Az utolsó meccsemen ott volt a legjobb barátom. Ez sokat jelent.
- Nem mondom, hogy máskor is, mert nagyon remélem, hogy nem lesz több alkalom. - Louis nevetése betöltötte az öltöző kis helyiségét. A nevetése visszhangzott a falakon, és magamban egyre jobban azért könyörögtem, hogy menjünk már el végre. 
- Nem lesz! - jelentette ki Harry határozottan - ez volt az utolsó.
- Biztos?
- Most már teljesen biztos. - rám mosolygott, én pedig viszonoztam a mosolyát.
"Bízhatsz bennem!" - sugallta a nézésével Harry.
És én hittem neki. 
- Akkor pihend ki magad. - veregette meg Harry vállát Louis.
- Gyere velünk ki. Csak gyorsan átöltözök, és már itt sem vagyunk.
- Oké.

Miután Harry átöltözött a civil ruhájába, és levette magáról a "munkás felszerelést" mind a hárman elhagytuk azt a helyet, ahova csak az köt minket, hogy egy számunkra fontos ember sok estén át verette itt magát,
Mert igenis így is meglehet fogalmazni az egészet. Azért állt ott, hogy verekedjen. Nem érdekelte a pénz, csak az, hogy másokon elverje az adrenalinját és a feszültségét.
Ki hogyan, ugyebár.
- Jössz valamikor át? - már az autónál álltunk, amikor Louis feltette ezt a kérdést Harrynek. 
- Persze. - furcsa mosoly terült szét Harry gyönyörű arcán. Valamiben sántikál. Csak azt nem tudtam, miben.
- Akkor én most megyek haza. Szia, Rosie. - búcsúzóul megöleltük egymást Louisal - puszilom Lillyt. - mosolygott.
- Átadom neki. - elmosolyodtam - Szia.
Harryvel megölelték egymást, majd Louis beszállt az autóba, és elhajtott. Nem volt ezen a helyen sok ideig. Nem is fog idejönni többet, mert nem lesz miért.
- Akkor  nálam alszol ma este. - vigyorogva ölelte át a derekamat Harry.
- Jól tudod. - puszit nyomtam a szájára.
- És kis fehérneműben leszel. - vigyorgott szemtelenül.
- Sajnos ezt is jól tudod. - nevettem.
- Már alig várom. - megnyalta elsőnek az alsó, majd a felső ajkát, végül pedig egy szenvedélyes csókba invitált, amit én örömmel viszonoztam, és fúrtam át a nyelvemet a szájába.
- Szeretlek. - suttogta a számba, majd újra megcsókolt, csak sokkal erőteljesebben.
Kiéhezve faltuk egymás száját, a nyelveink át-átcsúsztak egymás szájába, hogy ott kezdjék egymást izgatni. Teljesen megnőtt bennem a vágy, és mind az alhasamba tódult, a nyelveink munkájának köszönhetően.
Harry elhúzódott tőlem.
- Menjünk hozzám. - felnyögtem, amikor megnyalta az ajkamat.
- Ühüm. - suttogtam a szájára. Elhúzódott tőlem, és kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam, ő illedelmesen becsukta az ajtót, és mikor már ő ott ült mellettem a vezető oldali ülésben, elindultunk. 
- Hogy érzed magad? - kérdeztem tőle, amikor már kiért onnan a rossz környékről, azaz pár perc elteltével. 
- Jól. - rám nézett, majd azonnal vissza az útra - olyan felszabadultan. 
- Felszabadultál? Hogy érted?
- Megkönnyebbültem talán, hogy már nem kell ezt csinálnom. Mint, amikor pisilned kell, és valami olyan helyen vagy, ahonnan nem tudsz könnyen kijutni a mosdóba, de amikor bumm, kiérsz, és elvégezheted a dolgokat, akkor felszabadulsz. - bambán néztem rá.
- Nem volt jó hasonlat? - nevetett.
- Elég érdekes hasonlat volt, fogalmazzunk így. 
- Nagyon frappáns vagyok. - vigyorgott - na, de amúgy tényleg felszabadultam, mert tudom, hogy már nem kell ezt csinálnom.
- Eddig sem kellett.
- De most már én sem akarom. Azelőttig akartam, de amikor megláttalak téged az ezelőtti meccsen, akkor tudtam, hogy abba kell hagynom. Miattad és magam miatt is abbahagytam. - megfogta a kezemet, és a combjára rakta. Mosolyogva néztem rá.
Megkérdeztem tőle azt, ami a mérkőzés óta a fejemben van.
- Ha nem nyersz, akkor is abbahagytad volna?
Rám nézett, majd vissza az útra.
- Őszintén. - egészítettem ki magam.
- Nem. - sóhajtott - biztos, hogy nem. Túl büszke vagyok. Hogy, ha abbahagyom, akkor hagyjam úgy abba, hogy nyertem, hogy enyém a győzelem. Nem egy szerencsétlené. Nem tudtam volna abbahagyni, addig amíg meg nem nyerek egyet.
- Gondoltam.
- Most haragszol?
- Nem, dehogyis! Csak örülök, hogy nyertél, mert akkor nincs több ketrecharc.
- Holnap telefonszámot és telefonszámot is cserélek.  - mosolygott rám -  végleg vége a ketrecharcnak.
- Végre. - sóhajtottam megkönnyebbülten - rossz volt nézni, hogy mások vernek téged.
- Elhiszem, bébi. - csókot nyomott a tenyerembe - mindjárt otthon vagyunk, és beszélünk.
- Miről?
- Semmi rossz, ne félj. - kuncogott - de a fehérneműt ugyanúgy kérem!
- Gondoltam, hogy arról nem fogsz lemondani. - nevettem.
- A világ összes kincséért sem. - kaján vigyorogva nézte az előtte haladó utat, és inkább bele sem mertem gondolni, hogy mi jár a fejében.


****

- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem azonnal rá, amint már bent voltunk a házban, és a kabátunktól, valamint cipőinktől megszabadultunk.
- Kíváncsi vagy? - nevetve ment be Harry a nappaliba, miközben fogta a kezemet, így hát én tartottam vele a lépteit. Leült a kanapéra, engem pedig az ölébe húzott.
- Nagyon kíváncsi vagyok. - puszit nyomtam a szája sarkába. Elmosolyodott.
- Tudod sokat gondolkodtam, és szeretném elmondani hogy miről. - bólintottam, hogy folytassa. Nem fogom megszakítani. Elmosolyodott, megpuszilta a számat és csak utána kezdett újra beszélni - tényleg szeretnék pihenni, és olyan életet élni, aminél nincsenek a nyomomban napi szinten a paparazzók. De azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Ha csak nem költözök el egy másik földrész legkisebb falujába, na, ott tudnék új életet kezdeni. De talán még ott sem. Mindegy is. A lényeg, hogy miután te elgondolkodtattál engem azon, hogy miért is szeretek énekelni, nem tudtam aludni. Egész éjjel azon járt az agyam. Én is elmondtam, sőt még össze is írtam ezeket a kontrás és pro-s dolgokat. És rájöttem, hogy talán azért mondtam, amit, mert elvoltam veszve, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. A menekülés a legjobb megoldás, és bár sok esetben jó is. De most tudom, hogy nem ez lenne a helyes. Azért, mert néha elegem van, azért abbahagyjam, amit imádok csinálni? Azért dobjam kukába az elért álmomat, pedig én szajkózom a rajongóknak, hogy foggal-körömmel harcoljanak az álmaikért? Én pedig így eldobnám? Igen, néha iszonyatosan nehéz, fárasztó az egész, de melyik munka nem az? Ha valaki gyárban dolgozik, vagy kávézóban, vagy igazából bárhol az is kel úgy, hogy szar napja van, rohadtul érzi magát, és csak pihenne az ágyban a feleségével, vagy a barátnőjével. De nem teheti, mert ez a munkája. Vagyis teheti, de nem fogja, mert szereti csinálni.Én is szeretem ezt csinálni, sőt imádom, így mért is hagyjam abba? Mért lenne nekem az jó, hogy csalódást okozzak a rajongóknak, és sírni lássam őket, pedig én mondom nekik, hogy ne sírjanak. És most miattam sírnának. Nem tehetem ezt Rosie. Nem hagyhatom, hogy az álmaimat bár szarházi paparazzo tönkre bassza. Nekem ez az életem, és nem hagyhatom, hogy csak így eldobjam az egészet. Szóval nem lépek ki. Igenis emelt fővel fogok minden egyes koncertet végig csinálni, és mosolyogva. És igenis azt a hetven -, nyolcvanezer embert fogom nézni, akik egy-egy koncert alkalmával ott állnak előttünk, és teli torokból éneklik a dalainkat. Akik néha furcsák, de imádnak minket, és támogatnak minket. Igen, sokszor ők is nehéz esetek, de ő nélkülük nem tartanánk itt. Úgy háláljak meg nekik mindent, hogy kilépek? - itt abbahagyta a szavak rám zúdítását, és nézett engem, én pedig teljesen ledöbbentem.
Nem is hittem volna, hogy ennek az érvek és ellenérvek felsorakoztatásának lesz különösebb döntéshozatali képessége. De amint látszik van neki!
Elvigyorodtam, és szorosan megöleltem a szeretett fiút.
- Ez annyira jó, Harry! - puszikat adtam az arcára, ő pedig csak nevetett. Teljes szívből.
- Boldog vége van a sok rossznak? - kérdezte mosolyogva, miközben arcomat a kezei közé fogta.
- A legboldogabb. - nevetve nyomtam egy csókot a szájára - a fiúknak is elmondod?
- Igen. De egy kicsit megijesztem őket. - vigyorogva nézett rám.
- Ó. Mit tervezel?
- Elmondom nekik, hogy kilépek.
- Oké, de engem hagyj ki belőle. De meséld el!
Harry hátrahajtott fejjel kezdett nevetni, majd rám nézett.
- Nyertem... - végig simított a karomon - abba is hagyom az egészet.. a boldog véghez egy jó kis este kell.. - megcsókolta a nyakamat. Jóleső borzongás futott végig az egész testemen. 
- Engedj el, és megyek átöltözni. 
Azonnal el is engedett, de még előtte egy forró csókkal jutalmazott meg. Ajkamba haraptam, majd a táskámmal együtt felmentem az emeletre.
Elővettem a fehérneműszettemet, a harisnyámat és a magassarkút, miután megszabadultam a ruháimtól.
Még sosem öltöztem így fel senki előtt, sőt Harryn kívül még senki sem látott fehérneműben. De mellette nem érzem azt, hogy szégyellnem kéne magam, szégyellnem kéne a testemet. Ő mindenhogyan szeretne, ezt nagyon jól tudom. Megmerem neki magam mutatni egy vörös, csipkés melltartóban és tangában, fekete harisnyában, és vörös harisnyatartóban. 
Készen állok.
Beletúrtam a hajamba, hogy ne legyen olyan lapos, és egy kis kócosságot árasszon, ami még inkább a dögösebb énemet fogja mutatni. Végig néztem magamon a nagy tükörben, és nem is ismertem magamra. Mintha egy sokkal vadabb, sokkal nőiesebb Rosiet látnák. Az egyik eltitkolt felem, aki csakis Harry miatt bújt ki a barlangjából, és már vissza sem fog menni. Harry mellett érzi magát igazán nőnek.
Mert egy nő vagyok, aki a barátja kedvében akar járni. Fehérneműben, harisnyában, és magassarkúban. Hogy a pasija eldobja tőle még az agyát is.
Kimentem a szobából, és lassan, minden lépésemre figyelve indultam le a lépcsőn. A cipőm sarka koppant a lépcső deszkájához, így felfedve a lent rám váró fiúnak, hogy jövök.
Harry felnézett. A száját eltátotta, a szemeit kimeresztette.
Erre a hatásra vártam. Ez a hatás tudatja azt velem, hogy nagyon is tetszik neki, amit lát. 
Lassan leértem a lépcsőn, és odasétáltam hozzá.
- Ó bassza meg. - káromkodott, miközben a szemeit a testemen legeltette.
A tekintete fél másodperc alatt változott át égetővé, a szemei pedig feketévé.
Vágytól égett a teste, ahogyan az enyém is.
Vágytól égtek a szemei, ahogyan az enyémek is. Nem vágytam másra csak arra, hogy magamba tudjam újra.
- Annyira dögös vagy! - sóhajtott. A mutatóujját lassan végig húzta a hasamon.
Megremegett a testem. Harry ezt észrevéve a lábai közé húzott.
Rekedt, vágytól elfúló hangon szólalt meg. 
- Alig várom, hogy letépjem rólad ezeket a vörös csipkéket!


Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/?ref=bookmarks

1 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett, és köszönöm, hogy írtál, de köszönöm, hogy olvasod a blogomat! :)
    Hatalmas ölelés: Szandi ♥

    VálaszTörlés