57. rész ~ Kilépés

Meg is hoztam a következő részt. :)

Véleményeknek nagyon örülnék, hiszen alig kapok, és azt meg nem akarom bevezetni, hogy ennyi, meg ennyi komi és új rész.

Örülnék, ha leírnátok ide vagy a csoportba, hogy szerintetek milyen. 

Jó olvasást! ♥

Harry Styles

- Harry ez őrültség! Ezt nem teheted! - pattant fel Niall a kanapéról - te nem gondolkozol normálisan! Mi az, hogy kiakarsz szállni a zenekarból? - a kezei úgy mozogtak, ahogyan ő ejtette ki a szavakat. Azaz gyorsan és vadul. Niall nyelve úgy pörgött, hogy erősen kellett figyelnem arra, hogy minden egyes szavát megértsem.
Megértettem, bár ha nem sikerült volna a fejemben összerakni a mondatokat, amik elhagyták a száját, akkor is tudtam, hogy mit mondott volna.
Ne szálljak ki.
Itt a helyem.
Hülye vagyok.
Hát most ugyanezeket hallottam, csak mondatokká zsúfolva.
- Mégis miért? -Liam döbbent és értetlen arca láttán rájöttem, hogy igaz, hogy sejtette, hogy ezt fogom kihozni az egész beszélgetésből, de még ő maga sem hitte el.
És most, hogy Louis helyettem kimondta az igazságot, a fájó igazságot, így már elhiszi. Elhiszi azt, amire az elmúlt percekben csak gondolt, de soha nem akarta volna, hogy a fejében lévő gondolatok más szájából valóssággá váljanak.
- Nem érzed már jól magad? - Zayn kérdése hallatán egy fél percre elgondolkodtam.
Nem érezném jól magam?
Nem. Ezt nem mondanám. Én nagyon szeretek énekelni. Mióta az első turnénkat elkezdtük, én akkor rájöttem, hogy igen, tényleg ez az én álmom, és ezt akartam csinálni. 
Jól éreztem magam az Up all night turné alatt.
Jól éreztem magam a Take me home turné alatt.
Jól éreztem magam most a Where we are turnénk alatt is. 
És nagyon jól tudom, hogy ugyanolyan lelkesedéssel, és boldogsággal mennék fel a színpadra jövőre, az On the road again turnénk keretein belül.
Itt másról van szó...nem csak a ketrecharcról. Hanem mindenről. Összességében az egész életemről.
- De igen. - nem is szólaltam meg már hosszú percek óta. Hagytam, hogy a fiúk Louis mondata után emésszék a hallottakat. Mert tudtam, hogy ezt a beszélgetést egykönnyen nem fogjuk abbahagyni. 
- Akkor meg? - Louis egészen eddig meg sem szólalt.
Nem tudtam, hogy honnan tudta, vagy sejtette, hogy mit fogok mondani, hiszen anyun kívül senkivel nem osztottam meg ezt, hogy mire készülök.
De ő mégis beletrafált, és kitudta mondani helyettem. Ezért hálás lehettem volna neki.
- Voltál pihenni. Menj el megint akkor. Rosieval! - Zayn azt hiszi, hogy sok problémát meglehet oldani a pihenéssel? Nem. Nem lehet megoldani. Én akkor sem akarom ezt tovább folytatni, ha elmegyek pihenni, ha nem. 
- Későbbre toljuk a próbákat, vagy a turnét. A rajongók megértenék! - nem csak Zayn próbált hatni rám, valamilyen jónak tűnő ötlettel, és praktikával, hanem Liam is. 
- Nem lehet arrébb tolni a dátumokat, Liam. Már le van szervezve, a rajongókat nem hagyjuk cserben. Vagyis én igen, de megoldom. Itt már nem csak arról van szó, hogy a pihenés..
- Akkor? - kérdezte sürgetve Niall. 
Ha nem ebben a szituációban lennénk, amiben vagyunk, akkor el is mosolyodnék a buzgóságán, de nem megy. Most, amikor éppen arról beszélünk, hogy a One Direction már csak négy tagú lesz.
- Minden, Niall. Minden. Itt már nem csak arról szól az egész, hogy keveset tudok pihenni, mert az az ami már a legkevésbé sem érdekel. Itt azon van a hangsúly, hogy el kell határolódnom a ketrecharctól, és mindig ott lyukadok ki. Itt a ketrecharcról van szó.
- Mégis miért lenne annak ehhez az egészhez köze? - ráncolta a homlokát Liam.
Nem értette.
Így most rajtam volt a sor, hogy elmagyarázzak nekik mindent. 
- Mint már mondtam egy probléma megoldásához nem elég kivágni a fát, ott az egész gyökeret el kell távolítani. Mindent, ami a fához köthető, hogy ne maradjon ott az élettelen fa. Mert ez lesz belőle. Egy nagy semmi. 
- Nem értelek.. - Niall megrázta a fejét. 
Folytattam. 
- Abba akarom hagyni a ketrecharcot, végleg. Egyszer s mindörökre. De egy oka van annak, hogy újból és újból visszamegyek. A stressz, a feszültség, ami az egész életemmel jár.
- Mindent nem foghatsz a sok rajongóra és az egész nyüzsgős életünkre. - mondta Liam, már már vádaskodva. 
Nagy levegőt vettem, hogy ne boruljak ki. Pedig most szívesen az arcukba üvölteném, hogy "Nézzétek már végre az én szememmel a dolgokat!"
- Nem fogok mindent rájuk. - hiába próbáltam, az él még ott maradt a szavaim után - csak egyszerűen nem egyszerű ez az egész! Hallgassatok végig! Azért mentem el abba az edzőterembe, mert tudtam, hogy Londonnak abban a négyzetében senki sem keresne. Senki sem hitte volna, hogy egy híres énekes ott edz napokon át, azt pedig pláne nem, hogy a ketrecben harcol. Hiszen amúgy is, az emberek többsége azt sem tudta, hogy az a hely létezik, azt meg főleg nem, hogy ketrecharc folyik ott. Igen, illegális volt. Pénzt kaptam érte, de azt a pénzt nem tartottam meg, hanem egy-egy alapítványnak mindig átutaltattam. Sosem érdekelt a pénz. Tom, aki a meccseket szervezte, és volt az edzőm, tudta, hogy nem a pénz kell. Ő egyedül tudta, hogy én csak azért megyek oda, hogy a dühömet, feszültségemet levezessem. Mások azért verették meg magukat, hogy azt a busás pénzjutalmat megkapják. Megértettem, hogy megakarják nyerni, de nem érdekelt. Én rajtuk vezettem le a dühömet. - megvontam a vállamat. Hagytam a fiúknak egy másodpercnyi reakcióidőt, aztán folytattam - harcoltak ők is, csak nem jól. Nem az motivált, hogy pénz nyerek, hanem az, hogy valakin a sok mindent leverhetem, még ha nem is ő a hibás érte. De ő állt oda elém, én pedig elé, hogy akkor most harc. És mi harcoltunk. Ő a pénzért, én pedig csak úgy. De soha nem mondtam volna azt, hogy "Én nyertem, de a pénz a tiéd lehet!". Sosem hagyhattam, hogy érzékeny szívűnek lássanak az emberek. Én akkor harcos voltam ott, mindenki úgy hívott. Harcos. És tetszett, és minél többet akartam abból az öröm mámorból, amit ez az egész nyújtott nekem. Nem tudtam megállni. Sorban vállaltam el a meccseket, nektek a legjobb hazugságokat kitalálva, hogy még csak véletlenül se tudjátok meg, hogy mi van. Amikor Rosieval megismerkedtem, nem is gondoltam az egészre, és rájöttem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem a hülyeségem miatt, és ezt nem hagyhatom. Nem hagyhatom, hogy az a személy, aki ilyen rövid alatt lett nekem a mindenség, és a boldogság, elhagyjon. Tudom, hogy nem fog elhagyni, de azt sem akarom, hogy csalódjon bennem, és ne tudjon bennem bízni. Abba kell hagynom. Nem csak Rosie miatt, hanem magam miatt is. Nem leszek függő, már ha ilyenben létezik függőség, én csak én akarok lenni. Visszaakarok venni az életemből, és élvezni azt, amit ebben a 4 évben alig élvezhettem. Az életet, ami paparazzo és rajongómentes. Tudom, hogy ez lehetetlenség, mert ott lennének mellettem, de nem érdekel. És itt kezdődik az egész. Azért menekültem arra a helyre, mert tudtam, hogy oda nem fog követni senki. És őszintén elegem volt abból, hogy a rajongók még a konditeremben is lefotóznak, és töltik fel twittere vagy a facebookra vagy bármilyen közösségi portálra. Tudtam, hogy ide nem jönnek utánam. És nem is jöttek. Teljesen inkognitóban tudtam maradni, és ez kellett nekem. Nem volt bennem az az érzés, hogy mi van, ha az a lány egy rajongó, és a telefonjával már fel is vette ahogyan edzek? Itt csak férfiak voltak. Senki más. Akik nem ismertek. És tudtam, hogy sosem tudják meg, hogy én vagyok a maszk alatt. Abba kell hagynom a harcot, még mielőtt nem tudnék leállni, és higgyétek el, hogy abba belegondolni, hogy holnap vége, már arra ösztönöz, hogy ne hagyjam abba. De abba kell. Ahogyan az éneklést is. Ott kezdődik minden baj forrása. Vagyis nem is az énekléssel, hanem a sztár élettel, és valljuk be, azért elég szar a helyzetem a média téren. - monológom végén, ami igencsak nem sikeredett rövidre a fiúkat néztem.
Mind a négyen engem figyeltek, és láttam, ahogyan szabályosan az agyuk befogadja azt a sok információt, amit én most elmondtam, és ahhoz, hogy megkönnyítse a gondolkodásukat, citromsárga jelölőfilccel kihúzza a lényeget, és azt vetíti ki a gondolataikba.
Most villog a fejükben a citromsárga kiemelővel ékesített mondatok, amiket próbálnak elhinni. Mert már nem csak meg kell érteniük, hanem el is kell hinniük, hogy nem viccelek. Vagyis Louis nem viccelt.
Harry tényleg kilép a bandából. 
- Rosie miatt lépsz ki? - Niall kék szempárja az én zöld szemeimbe mélyedtek. Hitetlenség, és talán egy kis düh is játszott az arcán. 
- Nem, nem Rosie miatt! - tiltakoztam, hiszen tényleg nem azért akarok kilépni. Neki nem külön jelölővel emelték ki a legfontosabbat. Neki tömören, teljes másik értelemben, átfogalmazták az én mondataimat.
- Akkor? De, ha ő nem jött volna be a képbe, akkor is itt hagynád a bandát? - Liam vette át Nialltől a stafétát, és nem értettem az egészet.
Visszagondoltam a mondandómra. "Nem csak Rosie miatt, hanem magam miatt is." De ezt nem az éneklésre értettem, hanem a ketrecharcra.
Rosie miatt akarom abbahagyni a ketrecharcot igen, de az éneklést nem.
Azt magam miatt.
Persze a verekedés abbahagyása is az én érdekem, és úgy a környezetemben élőké is. Nem akarok senki fejére szégyent hozni, és amióta ma Rosiet ott láttam a meccsen, azóta félek, hogy bárki más így észrevehet...főleg ő. Nem akarom neki azt mondani, hogy abbahagytam, amikor nem is hagytam abba. Mert most ezt tettem.
Hazudtam neki. 
- Valószínűleg igen. - megválaszoltam Liam kérdését, miszerint akkor is kilépnek-e, ha Rosie nincs az életemben. Rosie csak ráébresztett arra, hogy sok ez, amit csinálok. Vagyis nem csak az, hanem az, ami ezzel együtt jár.
- Valószínűleg..
- Légyszíves Liam. Ne legyetek undokok. Rosie a legkisebb mértékig sem okolható, ez az én döntésem volt, ő még csak nem is tudott róla! És nem is tud. Majd elmondom neki. Anyu tudta, most pedig már ti. Ne nehezteljetek rá. - védtem meg barátnőmet, bár még így is alig ütöttem meg magasabb hangnemet. 
- De pikk-pakk elmondod, hogy kiakarsz lépni.. - rázta meg a fejét Louis.
- Nem! - felálltam a kanapéról - én saját magamat akarom megvédeni! A rohadt életbe miért nem bírjátok felfogni, hogy elfáradtam? - belerúgtam a kanapéba. Elegem volt. 
Úgy éreztem, hogy azok, akik a legjobb barátaim, ők sem értik meg - kurvára elegem van abból, hogy a paparazzók üldöznek, és a rajongók is. Tudom, hogy titeket is. De ti rátok mondták azt, hogy minden nőt megdugtok, aztán ennyi? Rátok mondták azt, hogy szívtelenek vagytok? Mondták azt nektek, hogy nem érdemlitek meg a boldogságot? Hát persze, hogy nem! - a hajamba túrtam. Már ziháltam - elegem van fiúk. Abból, hogy az újságírók, a média rám száll, ha egy lánnyal vagyok és azonnal azt akarják, hogy elmondjam mi van köztünk, pedig nincsen semmi! Elegem van abból, hogy nem mehetek úgy el valahova, hogy oda ne kövessen kétszáz fotós és még ugyanennyi rajongó! Csak egy rohadt napot kérek, amikor újra átlagos lehetek...csak egyetlen egyet.. - elhalkult a hangom, és lerogytam a fotelbe. Mindkét kezemmel beletúrtam a hajamba.
Elfáradtam.
Volt egy harc a paparazzók és Harry Styles között. A paparazzók nyertek. Én már nem bírom tovább. Elég volt ebből az egészből.
- Csak egy új életet akarok kezdeni..valahol messze. - tettem hozzá halkan, már-már megszabadultan a hirtelen jött indulatoktól.
Mély levegőket vettem, hogy visszatérjek a normális Harryhez. A lehiggadt Harryhez.
- És minket kiakarsz vonni ebből az új életből, igaz? - kérdezte Zayn.
Megráztam a fejemet.
- Határozottan nem. Nem azért akarok új életet kezdeni, hogy titeket elfelejtselek. Én csak valami olyan életre vágyom, ahol nincs ennyi rohanás. Ahol pihenés van. 
- De nem leszel már ugyanolyan srác. 
- Tudom, Louis. Tudom. De én nekem már bőven elég az, ha a média egy kicsit leszáll rólam, és hagy élni. Levegőhöz juthatok. Kell nekem az, hogy fellélegezhessek.
- Tudjuk. - sóhajtott Liam. A tekintetében szomorúság uralkodott, amitől a szívem egy kicsit összetört. Itt kell hagynom a négy legjobb barátomat. 
Telefonom üzenetjelző hangjára mindenki megrezzent, köztük én is. Hagytam, hogy a fiúk minden hallottat megrágjanak, ezért elővettem a készüléket, és megnéztem ki is küldte nekem az üzenetet.
Gyorsabban kezdett verni, ahogyan leolvastam a feladót.
Rosie..

Harry..

Igazán nagyon sajnálom, hogy csak úgy szó nélkül elmentem onnan. Nem bírtam ott maradni..azon a helyen, ahol mindenre arra emlékeztet, hogy te verekszel.

Nem érdekel, hogy hazudtál, vagyis igen, de én csak azt szeretném, hogy abbahagyd. Igen, a te életed, de nem akarom, hogy komolyabban megsérülj. Én segítek neked mindenben, amiben lehet, és támogatni foglak mindenben.

Remélem, hogy minden rendben ment a fiúkkal való beszélgetésen, és hogy jól fogadták, már amennyire jól lehet fogadni, a hírt. Átmennék hozzád most, de írd meg, hogy otthon vagy-e már. Vagy tudod mit? Ha otthon vagy, akkor írj. Szeretnék veled beszélni, és nem rossz érzésekkel lefeküdni aludni. Remélem minden rendben. 

Akkor majd írj.

Szeretlek.

Rosie. xx

Elmosolyodtam az üzenetén, hiszen tudni azt, hogy nem haragszik rám, az mindennél többet ér most. És még ő kér bocsánatot? Miközben én voltam az, aki neki hazudott, és még csak egy nyamvadt üzenetet sem írtam neki, hogy jól vagyok, ne aggódjon értem..

Annyira más ez a lány, és pontosan erre van szükségem ahhoz, hogy új életet kezdjek. Egy olyan lányra, aki mellettem van, ha bármi ostobaságot csinálok. Aki mindig, de mindig mellettem van.

Már csak el kell neki mondanom azt, hogy kiszállok a bandából. Bár azt mondta, hogy támogatni fog mindenben. Vajon ebben is?

Visszaírtam neki csak azért is, hogy lássa. Elolvastam az üzenetét. 

Annyira köszönöm, hogy írtál! El sem tudod hinni mekkora kő esett le a szívemről...ne haragudj, bébi.

Szerintem fél óra múlva otthon leszek. De majd írok, amikor már elindulok a fiúktól.

Szeretlek és csókollak! xx

Elraktam a telefonomat. Tudtam, hogy nem fog már visszaírni, de én szerettem volna válaszolni az üzenetére. Nem akartam újra bunkó lenni, és nem visszaírni, pedig elolvastam az üzenetét.

Nem hagyhattam, hogy aggódjon miattam.

- Rosie? - kérdezte Zayn mosolyogva. Ki sem kellett mondania, de én már tudtam, hogy mire utal. Arra, hogy ez a mosoly, ami az arcomat díszíti az az említett lány miatt van-e.

- Igen. Ő írt. - bólintottam.

- Mi lesz most Harry? - sóhajtott Niall, és aggodalommal, valamint szomorúsággal sújtott szemeivel rám nézett.

- Nem tudom...nem tudom mit kell ilyenkor tenni. 

- Beszélhetnél Paullal. - tanácsolta Liam.

- Talán azt kéne tennem, de nem tudom mit mondjak neki.

- Az igazat! - Louis habozás nélkül mondta ki a szavakat, de ez korántsem ilyen egyszerű.

Nem lehet csak úgy odaállni a turnémenedzserem elé, és elmondani neki, hogy amúgy ketrecharcos vagyok, és hogy ha nem lenne elég ennyi információ, akkor még ki is akarok szállni a zenekarból?

Paul nem is tudom hogyan reagálna...valószínű ledöbbenne. Mint, ahogyan mindenki, aki tudja ezt a dolgot. 

- Az nem olyan egyszerű. Nektek is nagyon nehezen tudtam csak elmondani. És ti a barátaim vagytok. De mi van, ha Paul megutál? - tártam szét a karjaimat.

- Megutál? - nevetett fel Niall - Paul senkit sem utálna meg. Még akkor sem, hogy ha...kiakarsz lépni.. - megakadt a mondandója végén, de aztán betudta fejezni. Tudtam, hogy nehezére esik azzal a ténnyel szembenézni, hogy kiakarok lépni.

- Ez csak egy rémálom. - sóhajtott Liam - elaludtunk, és mindjárt felébredünk, és amúgy nem is történt semmilyen beszélgetés.

- Sajnos ez a valóság.. - Zayn odajött hozzám, leült a fotel karfájára, és megpaskolta a vállamat - de mi melletted állunk. Tudjuk mindannyian, hogy neked a legrosszabb.

- Rád szállnak mindig rád. Téged szemeltek ki. - folytatta Liam - te vagy a One Direction azon az embere, akiről mindig kell valami pletyka. Gondolom, mert fiatal vagy, mert elhíresztelték, hogy falod a nőket, és így mindenki a te lábnyomodat akarja követni. A rajongók pedig azért, hogy találkozzanak veled. Tudjuk, hogy ez neked a legnehezebb, de annyit kérek Harry, hogy gondold át még. Ne hozz elhamarkodott döntéseket.

- Ez nem elhamarkodott döntés. Ez már érlelődik bennem egy ideje, de most hogy kimondtam fel is szabadultam, de legbelül nagyon nehéz az egész. Hiszen leakarom zárni az életem egy szakaszát. Hogy végre pihenhessek, és ne kelljen minden egyes tevékenységemet időhöz kötnöm. Tudom, hogy ti nélkülem is tökéletesek lesztek. - elmosolyodtam, és biztatóan néztem végig barátaimon, akiknek az arcukon egytől-egyig szomorúság honolt.

- Már mész?

- Igen. - bólintottam, és felálltam - Rosienak is szeretném elmondani, és mindent megbeszélni vele.

- Remélem minden rendben lesz, haver. - állt fel Zayn is, és egy szoros ölelésbe invitált. Mosolyogva öleltem át őt. - kurva szar az egész, de tudom, hogy ez kell neked. Megértem. Nehéz ez az egész dolog, és már régóta úton vagyunk, alig tudunk pihenni. És gondolom most, hogy minden összejött neked jó és rossz értelemben is, kiakarod magad pihenni, amit megértünk, csak nagyon cefetül érezzük magunkat. 

- Tudom.. - sóhajtottam, és hátra simítottam a hajamat, hiszen Zayntől már elhúzódtam egy szoros ölelés után - de ezt érzem, hogy ezt kell tennem. Így talán az új életemben új fejezetet tudok kezdeni, tisztán. Ketrecharctól távol.

- És tőlünk is.. - Niall szomorú hangja újabb kés volt a szívembe.

- Tőletek is, de csak helyileg. Amúgy meg sokszor fogunk beszélni telefonon, és minden egyéb eszközön.

- Ugye tudod, hogy a rajongóknak is el kell mondani? - tette fel Liam azt a kérdést, ami már megfordult a fejemben, de még nem gondoltam rá. 

És jobban belegondolva?

Hogyan fogják fogadni a hírt, hogy az egyik kedvenc tagjuk kiszáll az együttesből? Cserben hagyom őket...

Hiszen, akiknek már megvan a jegyük a turnénkra, azok már alig várják, hogy élőben láthassanak minket, engem, és akkor kiderül, hogy az egyik személy ott sem lesz. És lehet, hogy valaki csak miatta menne el.

Cserben fogom hagyni őket...azokat, akiknek mindent köszönhetek. Jót, rosszat. És most én összetöröm a szívüket, amikor bejelentem, hogy kilépek a One Directionből. 

- Sajnos tudom...

- Megfogják érteni. - ölelt magához Liam. Átöleltem, és megpaskoltam a hátát - a mi göndör tinink elhagyja a fedélzetet. Tudod - húzódott el tőlem - nem hittem volna, hogy te leszel az első, aki kilép. De hogy jobban belegondolok, megértelek. Neked volt mindig a legnehezebb, mindenki téged szemelt ki, és amíg mi buliztunk, és egy darab kép nem készült rólunk, addig te ki sem tudtál mozdulni, mert azonnal ott volt a média. Minket nem kerített ekkora felhajtás, és most, hogy itt vagyunk, azt kell mondanom, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem segítettünk neked jobban. De Harry, őszintén remélem, hogy megtalálod a helyes utadat. Hogy olyan életet fogsz élni, amit tényleg megérdemelsz. Tudom, hogy ez volt az álmod. De azt is tudom, hogy nem hitted, hogy ekkora sztár lesz belőled. Ne feledd, hogy mi, négyen mindig melletted fogunk állni. És bármikor, amikor csak szükséged van ránk, csak szólsz, és segítünk. Az esküvődön mind a négyen melletted fogunk állni! - vigyorgott, azonban nem ez volt az igazi, őszinte vigyora. Azt most nem tudja kimutatni. Ez csak a látszat.

A szemeiben csillogó könnyek mindent elárulnak. 

Elmosolyodtam, hiszen egy hang nem jött ki a torkomon. Nem tudtam mit mondjak neki. De talán nem is kellett, hogy megszólaljak.

Niall, a könnyes tekintetével, odajött és szorosan megölelt. Szorosan öleltem meg, majd elhúzódtam tőle.

- Tudod, hogy hol keress. - kezdte, és megveregette a vállamat - nem akarom, hogy kilépj. Nem akarom, hogy véget érjen az álmunk. Az ötünk álma. Mert ez onnantól, hogy összeraktak minket, a mi álmunk volt. Rossz, hogy elmész, és nem akarom. Nem akarom, hogy négyen legyünk. Azt akarom, hogy öten énekeljünk a színpadon. De elárulom, hogy mindig felnéztem rád. Hiába te vagy a legfiatalabb, te vagy a legnagyobb szívű, és a legerősebb is köztünk. Megmutattad, hogy hiába fáj pokolian valami, azt nem mutatjuk ki. És a sok szeretet, amit nekünk, a rajongóknak, a családodnak adsz, az kéne mindenkinek. Mindenkinek ilyen nagy szívűnek kéne lenni, mint amilyen te vagy. Nem vagy te se rossz, se nőfaló, se semmi. Számomra mindig is egy átlagos srác maradsz. Egy átlagos srác, akit X Faktorban ismertem meg, és szerettem meg. Maradj mindig ilyen bolond, de jószívű. Mert ez az, ami a legfontosabb. És ne hallgass a médiára. Soha. - letörölte a könnycseppjét, ami kigördült a szeméből, és én is visszafojtottam azt az érzésemet, hogy sírnom kell.

Nem sírhatok, hiszen nem most találkozok velük utoljára.

- Fiúk. Még találkozunk. - nevettem erőltetetten. 

- Tudjuk, de ez most más.. - sóhajtott Niall.

Louis odalépett elém. Elmosolyodott, és egy szoros ölelésbe vont. Szorosan megöleltem, majd elhúzódtam tőle.

- Tudom, hogy a barátságunk már nem olyan, mint régen... - nézett rám mosolyogva. Ám mégsem őszintén mosolyogva - de akkor is tudnod kell, hogy én rám mindig az elsők között számíthatsz. Tudom, hogy megromlott a barátságunk, és talán akaratlanul is, de távolabb sodródtunk egymástól, hogy így megóvjuk a másikat a fájó megjegyzésektől. Tudom, hogy mit érzel, hiszen rengetegszer elmondtad, hogy fáj, amiért olyanokat vágnak a fejedhez, és minden rossz szó téged rosszul érint. Te ilyen fantasztikus ember vagy Harry. Nálad jobb barátot senki, soha nem kívánhatna, ahogyan mi sem. Olyan rohadt szar tényleg az, hogy elmész, mert még csak fel sem fogom. Az istenit neki! A legjobb barátomról beszélünk! A legjobb barátom elmegy, és talán soha nem látom újra. Én viszont azt nem akarom. Ne lépj ki. Gondold át. Nem lenne már nélküled ugyanaz.

- Louis...szar.. - sóhajtottam, és legjobb barátomat néztem, aki tudta, hogy miről beszélek.

- Akkor csak annyit kérek, hogy soha ne legyenek új legjobb barátaid, oké? Azok mi voltunk. Mi négyen, akikkel a lépcsőn ültél, akikkel a színpadot uraltad. Velünk éltél meg egy csomó díjat, egy csomó elismerést. Mi vagyunk azok, akikkel a legtöbbet találkoztál a négy év alatt, akikkel egy fantasztikus barátságot alakítottál ki. Elmész...itt hagysz minket, és minden megváltozik. Négyen leszünk a színpadon, négyen énekelünk, és olyan, mintha megölték volna a szívünk egyik felét. Én most ezt érzem. És lehet nyálasnak hangzok, de nem érdekel. Én csak azt akarom, hogy te boldog legyél, és ha ahhoz az kell, hogy itt hagyj minket, akkor rendben. Nekünk az a fontos, hogy te boldog legyél. - nézett a többiekre, akik egyszerre mozdultak, és öleltek át.

A szokásos csoportos ölelésünk. Az ölelés, ami értem szól, ami nekem szól. Kilépek a bandából, de az életükből nem. És onnan talán soha nem fognak kitenni.

Ott leszek, amikor mindegyikőjük megházasodik. Ott fogok mellettük állni, és büszkén fogom őket figyelni. Hogy nem csak érett férfiak, hanem egy új, erős csapat lettek.

Elsők között fogom látni a gyerekeiket, akiknek aztán jó sorsuk lesz ilyen apák mellett.

És fordítva.

Ott fognak mellettem állni az esküvőmön, és ő nekik fogom megmutatni először a gyerekemet. Mert ők a legjobb barátaim, és azzal, hogy kilépek, ez még nem fog elmúlni. 

Tudom, hogy szar helyzet, de azt is tudom, hogy együtt megoldják. 

Elhúzódtam tőlük, és biztatóan rájuk mosolyogtam.

- Fel a fejjel. Tudom, hogy nagyon, nagyon jók lesztek így négyen.

- A négy az nem öt! - Niall ajkain egy hangos sóhaj szökött ki.

- Tudom...sajnálom. De higgyétek el, hogy sokkal jobbak lesztek. - a csizmámat és a kabátomat is felvettem, majd az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. - és ne feledjétek sose - néztem a fiúkra-  Egy banda, egy álom, egy irány. Mindig egy irányba menjetek. Én is abba az irányba megyek, mint ti. Csak mától már egy másik úton. 

Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/796459580475553/