36. rész ~ Clevedon

Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!! :)

Itt is az új rész, amire remélem legalább pár szóval megillettek komment szempontjából..

Jó olvasást.

Facebook csoportot ITT találjátok! Csatlakozzatok. :)

Rosalie Parker

Lilly:

- Meleg ruhák Lillynek

- Esőkabát

- Gumicsizma

- Pizsamák

- Játékok (de csak pár darab. Nem eshetek túlzásba, se Lilly)

Rosie: 

- Meleg ruhák Rosienak

- Gumicsizma

- Alvó ruha

- Tisztálkodó szerek (azaz rakd el Rosie a neszesszeres táskádat)

Újra és újra átnéztem a listámat, amit tegnap készítettem, és közben minden bőröndöt tüzetesen átvizsgáltam, hogy a felírt holmik biztosan helyet foglalnak a bőröndbe.

Rengetegszer átnéztem újra, és újra. Persze mindig ugyanaz volt a végeredmény, minden el van rakva. Viszont nincs utazás úgy, hogy valamit el ne felejtenék. Szóval valószínű majd az autóban, amikor már Clevedon határában vagyunk, rájövök, hogy mi az, amit még el kellett volna raknom. Addig is beérem azzal a tudattal, hogy én bizony minden szükséges dolgot elpakoltam.

A papírt összehajtottam és csak az éjjeli szekrényemre raktam. Ha nem nézegetem mindig azt a fecnit, ami kék a ráírt tintától, akkor nem fogok mindig a bőröndökben lévő ruhákon gondolkozni.

Oké, Rosie. Ideje felöltözni, és rendbe szedned magadat, mivel utána a lányodat is el kell készítened az utazáshoz, ami nem lesz rövid idő. 

Vetek egy gyors pillantást a telefonomra.

Semmi. 

Harryről még mindig nincsen semmilyen információm. Nem tudom mi van vele, és aggaszt a dolog. Bár, ha valami baja esett volna arról már csak tudnék, nem igaz? Remélem...

Az éjjel folyamán megszegtem a magamnak tett ígéretemet, miszerint nem fogom keresni, és több üzenetet is küldtem neki, hiszen ha napközben nem is ér rá, de legalább egy üzenetet éjjel küldhetett volna, vagy hívhatott volna, ahogyan megígérte.

Harry, itt Rosie. Minden rendben van? Remélem nem esett bajod. 

Ezt az üzenetet küldtem neki 01:23-kor. És még semmi.

A következőt 02:54-kor.

Még mindig Rosie vagyok. Azt mondtad hívni fogsz, de nem tetted. Csak azt remélem, hogy nincs semmi bajod.

Amikor ezt az üzenetet elküldtem neki, egy rossz fuvallat szaladt át az agyamon, ami azt súgta, hogy Bizony, Rosie. Kihasználtak.

De nem akartam elhinni, és nem is akarom. Harry nem olyan fiú, aki kihasználna, aztán eldobna. De akkor miért nem hív, és nem ír, amikor én már több üzenetet küldtem neki, és többször is hívtam? Csak csörgetne meg, nekem már az is elég. 

De semmi.

Ezért küldtem neki még egy üzenetet, ami talán dühömben is íródott, hiszen ahogyan teltek a percek, úgy kezdtem a kis rossz hangnak hinni. Kihasználtak.

Hihetem azt igaz, hogy felültettél? Nem tudom máshogy bemagyarázni magamnak azt, hogy nem hívsz. Feleslegesen várom a hívásodat és az üzenetedet, mert egyiket sem fogom kapni. De, rendben.

Akkor ne írj, ne hívj. De legalább annyi tisztesség lehetne benned, hogy megmondod, hogy csak egy kis szexre voltam neked jó!

Elém állhatnál és nyugodtan a képembe nevethetnél. Megemészteném, hidd el.

- Rendben, Lilly. Még egyetlen egy játékodat elrakhatod. - néztem lányomra, aki már elpakolta pár játékát a kis táskájába, de elmondása szerint annyi nem elég neki, és még rakni akar el. Rám nézett nagy szemeivel. Tudom, hogy mi a célja. Hogy az összes játékot, amit maga elé halmozott, elrakhassa.

- Nem, nem. Csak egyet. - megráztam a fejemet. Nagyon nehéz neki nemet mondani, de tudom, hogy nem kell pár napra a fél játékkészlete, hiszen amúgy sem fog sokat játszani, mivel a két kisebb gyerekkel sokat lehet a szabadban, és lesz is, mert Lilly nem az a kislány, akinek megfogom engedni, hogy mindig a szobájában legyen. Ő gyerek, rohangáljon kint a kertben, 2 éves kora ellenére is. 

- Jó! - bólintott lányom, és kiválasztotta az egyik játékát, amit közösen beleraktunk a kis táskájába.

- Rosie. - jött be apu Lilly szobájába - bőröndjeitek?
- A szobámban van mind a kettőnké. 

- Leviszem őket a kocsiba. Minden megvan?
- Azt hiszem. - nevettem fel. Még apu is ezzel a kérdéssel illet meg, aminek az elhangzása után végignézem magamban villámgyorsan a bőröndök tartalmát. 

- Akkor valamit itthon hagysz. - nevetett fel.

- Ne mondd ezt! Így is azon kattogok, hogy minden meg van-e.

- Összeírtad azt mondtad. Hát akkor meg?

- De nincs utazás úgy, hogy az ember ne hagyjon itthon valamit.

- De, aki listát ír az elpakolandó holmikról, annak olyan utazása lesz, hogy mindent szépen elpakolt. - kontrázott rá.

- Igazad lehet. - sóhajtottam.

- Van is. - nevetett, majd kiment a szobából, hogy a bőröndjeinket levigye a kocsihoz. 

- Akkor indulhatunk? - kérdezte anyu, amikor már mind a négyen felöltözve álltunk az ajtóban. Anyu ellenőrizte, hogy mindent jól bezárt-e, és amikor megbizonyosodott a biztonságról, közénk csatlakozott.

Mindannyian beleegyezően helyeseltünk, és már mentünk is az autóhoz, ahová beültünk, és miután elhelyezkedtünk, becsatoltuk magunkat, már indultunk is el Clevedonba, ahol tökéletes pihenésnek nézünk elébe. 

Telefonomat lenémítva a táskám aljába raktam, hogy még csak véletlenül se érezzek arra késztetést, hogy megnézzem Harry hívott-e. Nem foglalkozok vele, most csak élvezni szeretném a pihenést a családommal, nem egy olyan fiúra fordítani a figyelmemet, aki nem is hív fel, pedig megígérte.

A 3 órás út alatt jó párszor megálltunk, mint azért, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett végtagjaink, mint pedig azért, hogy elvégezzük az egészségügyi dolgainkat. 

Sétáltunk egy kicsit, ettünk valamit és már folytattuk is tovább az autókázást.

Meseszép tájakon mentünk végig, és apunak hála, aki direkt úgy ment, hogy előbb láthassuk a tengert, azt is megcsodálhattuk, persze csak az autóból. Lilly teljesen le volt nyűgözve, és hatalmas szemekkel figyelte a völgy alatt hullámzó rengeteg vizet, aminek tenger a becsületes neve.

Fantasztikus, lélegzetelállító. Még én, aki már többször erre, még én is újra és újra elcsodálkozok ezen tájnak a szépségén. Lilly pedig mivel még sosem látott tengert, természetes, hogy lenyűgözi.

Akárcsak engem, anyut és aput. 

Anyu és Toni még a főiskolán ismerkedtek meg és a kezdeti ellenszenv után hamar legjobb barátnők lettek. A mai napig tartják a kapcsolatot, és ha tehetik, akkor amikor csak tudják, meglátogatják a másikat.

Vagy mi utazunk Clevedonba, vagy ő a családjával Londonba.

3 gyereke van; egy 21 éves fiú, George, egy 14 éves lány, Annabelle, és egy 4 éves kisfiú Spencer. 

Nagyon aranyos család és a gyerekek is egytől egyig aranyosak. George-val régebben nagyon sokat beszélgettünk, és számtalanszor együtt lógtunk, amikor Clevedonban voltunk. Mivel egykorú velem, így hamar megtaláltuk a közös hangot.

Annabelle mára 14 éves lett, amikor legutóbb láttam, még csak 10 éves volt. Akkoriban sokat játszottunk vele George-val a kertben, valamint bent a házban is.

Spencer pedig még pici baba volt, amikor eljöttünk legutoljára Clevedonból. 4 éve nem voltunk ott. Anyu meglátogatta őket, de én nem. Akkor éppen terhes voltam, és nem szerettem volna úgy odamenni.

Nem akartam, hogy elítéljenek. Persze tudom, hogy ők ilyet nem tennének.

Főleg George nem. Szörnyű lelkiismeret furdalásom van, amiért nem vettem fel ennyi ideje vele a kapcsolatot, még csak egy közösségi oldalon sem, vagy csak szimplán anyunak szólnom kellett volna, hogy kérje el Tonitól George telefonszámát, de nem..

Nagyon remélem, hogy szóba fog állni velem, mert rettentően hiányzik. Mindig olyan jól elbeszélgettünk, és jól éreztük magunkat...

Bárcsak előbb felvettem volna vele a kapcsolatot, akkor most nem kéne aggódnom amiatt, hogy mennyire ki van rám bukva..

- Meg is érkeztünk. - szólalt meg anyu, amint apu leparkolt a rég nem látott ház előtt. Kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy ez a ház a 4 év alatt semmit sem változott. Ugyanolyan takaros, családi ház, mint amilyen volt.

Kiszálltunk az autóból, kivettem Lillyt, és kézen fogtam. Apu azt mondta, hogy a csomagokat később behozza, így azzal nem bajlódva zárta le az autót és indultunk el mindannyian az ajtó elé.

Anyu illedelmesen becsengetett. Másodpercek múlva egy fiatal lány nyitott ajtót. Elmosolyodott, ahogyan meglátott minket.

- Sziasztok! - köszöntött minket ugyanolyan lelkesedéssel.

- Annabelle. Milyen nagy lány lettél! - anyu jól megnézte a lányt, aki az én emlékeimben még igencsak kislányként szerepel, és megölelte. Annabelle nem lepődött meg a hirtelen öleléstől, hanem készségesen viszonozta az ölelést. Amint elhúzódtak egymástól, a lány félre állt az ajtóból.

- Gyertek be, itt letudtok minden kabátot és csizmát venni. - a kis előtérbe mentünk mindannyian.

- Annabelle remélem emlékszel a lányomra, Rosiera. - nézett anyu a lányra, aki mosolyogva bólintott, majd Lillyre nézett - ez a kis szépség, pedig az unokánk, Lilly. - anyu ragyogó mosollyal mutatta be az unokáját.

- Szia, Annabelle. - mosolyogtam a lányra, aki viszonozta a gesztusomat, majd megölelt, azután pedig leguggolt Lilly elé.

- Szia, Lilly. - köszönt neki mosolyogva és megsimította a kezét. Lilly figyelte Annabelle minden mozdulatát, majd csak szégyenlősen elmosolyodott.

- Milyen cuki! - nézett fel rám, majd felállt.

- Mint a nagyapja! - szólalt fel apu nevetve, és ő is öleléssel üdvözölte Annabellet.

Amint a kabátjainktól és cipőinktől megszabadultunk, be is mentünk a nappaliba, ahol egy kisfiú ült a földön, és játszott a távirányítós autójával. Felnézett ránk, és mindegyikünket megnézett. Valószínű csak anyura emlékszik, hiszen vele találkozott már párszor, amióta "megnőtt".

- Kate! - köszönt anyunak, majd odasietett hozzá, és megölelte. Anyu mosolyogva ölelte át Spencert, és nyomott egy puszit az arcára. 

Felállt anyu, és minket is bemutatott neki. Spencer illedelmesen és mosolyogva köszönt, Lillynek az arcát pedig megsimogatta. Örülök, hogy így tekint rá, és nem amolyan riválisként, hiszen még egy kisgyerek van a házban, már nem csak ő lesz itt. De amint látszik ez őt cseppet sem zavarja, és inkább örül is neki. 

- Hát itt vagytok! - elsőnek Toni hangját hallottam meg, majd őt is megláttam, amint besétált a nappaliba. Mondhatom nem sokat változott a 4 év óta. Széles mosoly terült szét az arcán, amikor meglátott minket, és azonnal legjobb barátnőjéhez ment, akit meleg ölelésbe vont.

- Jó titeket újra látni. - anyu mosolyogva nézett Tonira, akitől időközben elhúzódott. Mind a ketten könnyes szemmel néztek egymásra.

- Olyan jó, hogy itt vagytok! George, de régen láttalak. - Toni megölelte édesapámat, aki mosolyogva viszonozta azt.

- 4 év az nem kevés idő, az biztos. - mosolygott apu, majd elhúzódott.

- Rosie. - nézett végig rajtam Toni - gyönyörű felnőtt nő lett belőled. - szorosan magához ölelt, amit viszonoztam, és szorosan megöleltem ezt a nőt, akivel az idő folyamán nem csak édesanyám, de én is szoros barátságot alakítottam ki.

- És ő pedig Lilly, igaz? - kérdezte Toni, miközben leguggolt lányom elé. Lilly hirtelen azt sem tudta kire nézzen, de mivel Toni beszélt hozzá, így őt szentelte meg a figyelmével. 

- Milyen kis tündér vagy. - megsimogatta Lilly kezét, aki csak mosolyogva nézte az előtte guggoló nőt - Kate már sok képet mutatott róla, de egy sem közelíti meg azt, hogy Lilly milyen szép a valóságban. Gratulálok Rosie. - mosolyogva állt fel.

- Köszönöm. - mosolyogva néztem le Lillyre - ő a mindenem.

- Elhiszem. Hidd el, még 21 évesen a te kislányod lesz. Az én nagy fiam is még a kisfiam. Alig pár éve volt 3 éves. - nevetett.

- Agyilag 3 éves még mindig. - kuncogott Annabelle, mire mindegyikünkből kitört a nevetés. 

- Hahaha. De vicces vagy. - hallottam meg annak a személynek a hangját, akit Annabelle kigúnyolt.

 George.

Ránéztem. Éppen akkor jött le a lépcsőn.

4 év alatt a hangja nem sokat változott, talán csak férfiasodott. De viszont a kinézete?

Férfiasodott, nagyon sokat. Mondanom sem kell, hogy nagyon jól néz ki.

Egy kockás inget visel, aminek pár gombját felül nem gombolta be, így láttatni engedni a nyakát teljes egészében, valamint a mellkasából pár részletet.

Körbenézett a helyiségben, és amint észrevett, megtorpant.

A gyomrom összeszűkült, és hirtelen nem tudtam mit mondjak..

Haragszik?

Utál engem?

Látni sem akar?

Bárcsak tudnám mire gondol..

Nem mertem megszólalni, csak néztem őt. Barna szemeivel engem kémlelt, majd a mellettem álló kislányra esett a pillantása.

Elmosolyodott.

Felnézett rám.

- Rosie. - mindenki minket figyelt, de az most nem érdekelt. Tudtam, hogy nem haragszik rám. Tudtam, hogy semmi neheztelés nincs benne.

Ezért szeretem ennyire ezt a fiút. Mindig csupa jó szándék, és hatalmas szíve van.

Nem érdekelt, hogy mindenki minket néz, hogy az édesanyám karjaiban lévő 2 éves lányom is minket figyel, odasiettem Georgehoz. 

Azonban előtte megálltam. Nem akartam túl tolakodó lenni. Ő azonban csak szélesen elmosolyodott, és ahogyan régen, most is egy szoros, meleg ölelésbe vont. 

Szorosan öleltem át a nyakánál., és fúrtam arcomat a vállába.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amit valószínű az egész városban hallottak. De nem érdekel. Nem haragszik rám.

- George. - suttogtam, még mindig szorosan ölelve azt a fiút, akivel annak idején akár éjjelig is fent tudtunk maradni, és mindenféle témáról elmélyülten beszélgettünk.

Emily az én legjobb barátnőm.

George pedig a legjobb barátom. De ő mindig sokkal közelebb állt a szívemhez. Talán azért, mert fiúként máshogy látott mindent. Sokkal egyszerűbb volt vele megbeszélni egy pasis témát, mint Emilyvel. Pont azért, mert ő is pasi, és tudja, hogy ő hogyan gondolkozna egy-egy helyzetben.

- Gyertek a konyhába, hamarosan ehetünk. - Toni minden bizonnyal engem és Georget nem értett bele ebbe a többesszámba. Nem akartak minket megszakítani, így inkább beterelte őket a konyhába.

George elhúzódott tőlem.

- De régen láttalak. 4 éve. - mosolygott rám, és végig nézett rám - gyönyörű vagy! 

- Hát, köszönöm. - elpirultam, de mosolyomat senki sem tudta levakarni az arcomról, ott díszelgett az arcomon, és tudtam, hogy senki sem tudja azt onnan a mai nap folyamán leszedni. - Régen találkoztunk már..Sajnos.

- Volt neked elég gondod, mint hogy velem foglalkozz.. - mosolygott, és szorosan magához ölelt. Eltávolodtam öleléséből, hogy rátudjak nézni. 

- Nem, George. Épp ez az. Szükségem lett volna rád. Ha te ott vagy velem, akkor minden jobb lett volna. Sajnálom, annyira sajnálom, hogy nem kerestelek. - sóhajtottam.

- Én is sajnálom. Nekem ugyanannyi lett volna téged felkeresni, mint te neked engem. Ne magadat okold. Én sem hívtalak, jó hülye voltam, tudom. - nevetett fel.

- Ne haragudj.

- Sosem tudnék rád haragudni. - mosolyogva nézett rám. Felnéztem a szemeibe, és tekintete láttán megnyugodtam, és nekem is mosolyognom kellett. Újra. 

- Te pedig milyen férfias lettél. 

- Csak a fejkendő teszi. - vigyorgott. Felnevettem.

- Hány éves a lányod? 

- 2. - mosolyogtam - 3 lesz majd májusban. 

- Nagyon cuki, és aranyos. Tiszta te vagy. A szemei nem, de amúgy minden más igen.

- Szemeit apjától örökölte. Ezt az egyet.

- Szeretném, ha mindent elmesélnél. Mit szólnál, ha sétálnánk egyet ebéd után? Vagy mikor Lilly alszik? 

- Ebéd után szoktunk játszani, de olyan 3 órakor szokott szundítani egyet. 

- Spencerrel majd úgyis játszanak, akkor majd jól kifárad. - kuncogott.

- Hamar elfárad, de amikor játszik valakivel, akkor engem észre se vesz. - nevettem - komolyan. Csak leül és akkor vele játszik, senki másra nem figyel.

- Lillynek hívják, ugye?

- Igen. - mosolyogtam, ahogyan lányomra gondoltam.

- Annyi kérdésem van. - nevetett George - szóval menjünk ebédelni, és utána sétálni.

- Kedvenc helyünkre elmegyünk? - rengeteget jártunk George-val egy bizonyos helyre. Szerettünk ott sétálni, és többször is végig mentünk ott, miközben a szánk egy percre sem állt be.

- Természetesen. - mosolygott - Azt nem hagyhatjuk ki. Menjünk enni. Anyu új receptet vett igénybe, rajtatok tesztel. Készülj fel. - megforgatta a szemeit. 

- Azért annyira csak nem lesz rossz. - nevettem fel.

- Ezt majd mond az ebéd után. Na, de gyere. - kézen fogott és besétáltunk a konyhába.

Minden szempár ránk meredt.

Mindenki elmosolyodott.

Valószínű örülnek, hogy újra így látnak minket.

Újra barátként.

Mosolyogva néztem Georgera, aki udvariasan kihúzta nekem a széket, és miután én helyet foglaltam kislányom mellett, akinek arcára nagy puszit nyomtam, George is helyet foglalt, méghozzá a másik oldalamon.

Toni látva, hogy mindenki elhelyezkedett, már tálalta is fel az ebédet.