Rosalie Parker
Deannel bementünk az egyik közeli kávázóba, ahová elmondása szerint nagyon sokat jár, így már törzsvendégnek számít. Szerinte jó, ha van egy olyan hely, ahova el lehet menni, ha már sok a világ, ha már mindenből és mindenkiből elegünk van. És neki ez az a hely.
Nekem nincs ilyen helyem. Igaz, rengetegszer van elegem mindenből, és rengetegszer mennék el valahova egy kicsit kikapcsolódni, akár Lillyvel is. Ketten. De nekem ez lehetetlenség. Ha már sok a világ, akkor befekszek, forró vízzel és habfürdővel teli kádba, és pihenek. De ez is csak akkor valósulhat meg, ha lányom már alszik, és biztosra tudom, hogy senki nem fog megzavarni.
Amint beérünk a kávézóba, Deannel a pulthoz megyünk, ahol egy szimpatikus hölgy áll, az arcán pedig egy kedves mosoly jelenik meg, amikor meglátja Deant.
- Dean. De jó téged újra látni! - mosolygott rá, majd a tekintetét rám vezette - és ki veled ez a kishölgy? Csak nem a barátnőd?
- Nem. - kuncogott Dean- Ő ott dolgozik, ahol én. Vagyis pontosabban, ahol én dolgoztam, de ez egy hosszú történet. Martha, ő itt Rosalie. Rosalie, ő pedig Martha. - mutatott be minket egymásnak Marthaval. A kezemet nyújtottam a hölgy felé, aki mosolyogva fogadta el.
- Örülök, hogy megismerhetem. - mosolyogtam - Rosalie Parker vagyok.
- Én úgyszintén örülök a találkozásnak. - mosolygott - Martha Lynch vagyok.
- Martha készíti a legfinomabb forró csokit a világon! Szereted a forró csokit? - nézett rám Dean.
- Nagyon is! - vigyorogtam - imádom a forró csokit!
- Akkor Martha kérnénk két forró csokit, és 2 epres muffint valamint málnás sajttortát. - adta le a rendelést. Nem szóltam bele, hogy ezt meg ezt nem szeretem, mert mindegyiket nagyon szerettem. Sütemények terén minden félét, fajtát megeszek.
- Üljetek le, hamarosan viszem. - mosolygott ránk Martha, mi pedig az egyik eldugottabb asztalhoz mentünk, ahol egymással szemben foglaltunk helyet, miután a kabátjainktól megszabadultunk.
- Amúgy hány éves vagy? - intézte felém kérdését a velem szemben ülő fiú.
- 20 múltam. Márciusban leszek 21. De az még 5 hónap, szóval 20 vagyok. - válaszoltam, mire Dean felnevetett. Gondolom azon nevetett, hogy nem tudtam csak annyit mondani, hogy 20 éves vagyok. Nekem túl kellett bonyolítanom-
- Én 22 vagyok. 2 héttel ezelőtt voltam 22, szóval 22 éves vagyok. -vigyorgott szemtelenül, de elnevette magát.
- Ó, de vicces vagy. - felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Mondták már páran, de tudod az emberek többsége értékeli a humoromat.
- Vagy csak úgy tesznek, mintha értékelnék, hogy ne bántsanak meg.
- Ez fájt! - kapott a szívéhez, mintha komoly lelki bajokat okoztam volna neki ezzel a kijelentésemmel- de ki tudja. Lehet igazad van. Na, majd legközelebb megfigyelem a barátaim reakcióit. - gondolkozott el, mintha csak most vissza emlékezne rá, hogy a barátai milyen reakcióval voltak arra, amikor ő valami szerinte vicceset mondott. - nem rémlik milyen reakcióik voltak. Na, mindegy is. Mesélj magadról! - kérte, és szerencsére nem kellett azonnal válaszolnom, mert Martha megérkezett a rendelésünkkel, amiket lerakott elénk. Jó étvágyat kívánt, majd elment.
- Nincsen semmi érdekes, amit elmesélhetnék. - ittam bele a forró csokimba, és igazat is mondtam. Nem érdekes az életem. Nem találtam fel valami komoly szerkezetet, nem járok egyetemre.
- Amikor valaki ezt mondja, hogy nincsen semmi érdekes mesélni valója, akkor az a személy nagyon is érdekes, csak nem meri elmondani. Szóval? Mi a hobbid?
- Um, hát.. - el kellett gondolkoznom. Mit mondjak? Á, képzeld 18 éves koromban terhes lettem és azóta a hobbim a kismamás újságok olvasása és az, hogy a lányommal vagyok? - a fotózás.
- És azon kívül? Mert azt tudom, hogy szeretsz fotózni. De azon kívül is biztos van valami.
- Szeretek könyvet olvasni. - és ezzel igazat is mondtam. Tényleg szeretek olvasni, és amikor időm engedi akkor bele is burkolózok egy könyvbe, és csak olvasok és olvasok.
- Milyen könyveket? - kérdezősködött tovább. Nem bántam, mert legalább valaki érdeklődik az életem iránt. Hiszen nem igazán tudok senki mással beszélni a szüleimen kívül.
- Romantikusakat. Általában bemegyek egy könyvesboltba, és leveszek egy könyvet. Elolvasom a kis összefoglalót a sztoriról, ha megtetszik, akkor megveszem. Katie Fforde könyveit nagyon szeretem.
- Tőlem távol áll az olvasás. - nevetett - de tetszik, ha valaki szeret olvasni. Olyan okosnak tűnik tőle. - mosolygott rám, amit én is viszonoztam.
- És neked mi a hobbid? Vagy mit csinálsz szabadidődben?
- Focizok a haverokkal vagy kosarazunk, valamint konditerembe szoktam járni. -vigyorgott, és befeszítette karizmát, amin tökéletesen lehetett látni, hogy rendszeresen jár konditerembe.
- Egy kicsit sem vagy elszállva magadtól. -nevettem fel és bele ettem a muffinomba.
- Most miért? Mindenki legyen tisztában az adottságaival!
- Ez igaz, igen. És más elfoglaltság?
- Nincsen. - gondolkozott el, majd bólintott megerősítésként- és te mit csinálsz, akkor amikor nem fotózol vagy nem olvasol?
- Semmi lényegeset. - mosolyogtam, és ettem tovább, hogy ne kelljen beszélnem. Nem merném neki elmondani, hogy van egy lányom. Őt is elriasztanám magam mellől.
- Biztos van valami még! Tudom, hogy nemrég ismertük meg egymást, körülbelül 1 órája, de nem vagyok én rossz srác. Igen, kiborultam az irodában, de az érthető volt.
- Abban teljesen igazat adok neked. Az a munka nagyon szar.
- Akkor hagyd ott te is! - szólalt fel. A szemeimbe nézett - sokkal jobb munkát is találnál. Okos vagy, kedves és aranyos, már amit most megtudtam rólad viselkedésileg.
- Csak nem olyan egyszerű munkát találni. Már találtam kettőt, de egyik sem jó.
- Mik azok?
- Az egyik egy fotó asszisztens munka. Tudom, hogy jól hangzik. Írtam is nekik e-mailt, mire visszaírtak, hogy az állást már betöltötték.
- Ó. -nézett rám amolyan "sajnálom" arckifejezéssel.
- De azt írta még az illető, hogy ha felszabadul egy munkapozíció, akkor értesít. - mosolyodtam el, hiszen nekem már ez is fontos. Nem tudom mennyi esélyem van a visszahívásra, de reménykedni lehet, nem?
- Ez nagyon jó! - mosolygott rám Dean- ez is már fontos, hogy ha felszabadul valami, akkor visszahívnak. Meg, ha nem is, akkor is lesz neked egy nagyon jó munka! - mosolygott biztatóan, és tudtam, hogy őszintén beszél. Tudtam, hogy hinnem kell neki, mert hinnem kell magamban. - és a másik munka?
- Az egy óceánjáró hajón van.
- Wow! Miért nem mész? Ez egy nagyon jó lehetőség!
- Hivatásos fotóst keresnek.
- Jaj, de attól meg lehet próbálni! Hogy ha megnyered őket a képeiddel, akkor felfognak venni! Gondolj bele, óceánjárón utazhatsz, úgy hogy még ők fizetnek neked. Hát ez egy álommunka! - vigyorgott-
- De ez nem olyan egyszerű.. - sóhajtottam.
- Miért? Mikor indulnál?
- Jövőre. Januárban. Egész éves utazás.
- Pihenő van?
- Vannak kisebb szünetek, plusz fél évente 2 hétre haza lehet utazni.
- Milyen a pénz?
- Havi 1000 font.
- Mennyi? -nézett rám nagy szemekkel - nem vagy normális, ha nem próbálod meg! Egy próbát megér!
- Nem, mert ha felvesznek, akkor...
- Akkor utazhatsz! Jó ég, akkor majd csempéssz be a bőröndödbe. - nevetett fel, mire én elmosolyodtam-
- Nem ilyen egyszerű Dean! - néztem fel rá.
- Miért, Rosie? Van barátod?
- Nincs.
- Akkor meg? Még nem is kell azon gondolkodni, hogy távkapcsolat! Vágj bele! Szüleid is örülnének, ha világot látnál!
- Anyukámnak nagyon tetszett a munka. - mosolyogtam visszagondolva, hogy Anyu mennyire örült ennek a hírnek- Apukámnak is tetszett.
- Hát akkor meg? Komolyan nem vagy normális, már bocsánat, ha nem próbálod meg! - győzködött.
- Nem lehet! Nem mehetek el.
- Miért?
- Dean, nekem van egy 2 éves kislányom. - néztem a szemeibe.
Dean arckifejezése elsőnek olyan volt, mint aki nem érti, amit mondok. De aztán felfogta. Nagy szemekkel nézett rám, és hátradőlt a székben. Ezért nem akartam neki elmondani. Mert féltem a reakciójától. Attól a reakciótól, amit mindenkitől kaptam, mikor megtudták, hogy terhes vagyok. Az előttem ülő fiút néztem, és vártam azt, amit ilyenkor mindig kapok. Feláll, és elmegy.
De ez nem történt meg. Még mindig ott ült.
- Te anya vagy? - tette fel a kérdést. Szerintem nem hiszi el ezt az egészet, és azt hiszi ez csak egy tréfa. De nem az.
- Igen. Lillynek hívják. 2 éves. - mosolyogtam, hiszen látom magam előtt imádott kislányomat. Mosolygós arcát, amik mindig nekem is mosolyt csalnak az arcomra, legyen akármilyen rossz napom is. - Figyelj, megértem, hogy most ez neked sok volt. És azt is megértem, ha elmész. Nem sértődök meg. Megszoktam már.
- Miért mennék el? - ráncolta a homlokát- Azért mert megtudtam, hogy van egy kislányod?
- Igen. 20 éves vagyok és van egy 2 éves kislányom. Az emberek, akik barátkoznának velem, amint megtudják, elmennek, mert tudják, hogy nem ők lesznek nekem az elsők.
- Igen, hihetetlen, hogy van egy gyereked, de ezért én nem hagylak itt és ha gondolod, akkor bármikor találkozhatunk. Illetve a lányodat is szívesen megismerném! - mosolygott kedvesen, őszintén. Régen beszélgettem már valakivel így, hogy ennyire megért - Mutatsz róla képet?
- Persze! -elővettem a telefonomat a táskámból, és belementem a képekbe. Lillyről nagyon sok képem van, mert annyira nem tudok vele betelni, hogy mindig fényképezem. Vagy telefonnal vagy fényképezőgéppel. Mindegy, csak legyen róla sok-sok képem. Az egyiket, ami számomra egy abszolút kedvenc, a Dean felé mutatom. Rosie második születésnapján készült. A házunkban voltunk, ő pedig a tüllös szoknyájában és kis pólóban áll a tortája előtt, miközben az azon lévő gyertyákat figyeli ámulva. Barna, hullámos haja körbe öleli az arcát, és kék szemei tündökölnek a gyertyák fénye által-
- Nagyon aranyos és gyönyörű kislány! - mosolyogva nézte Dean a képet - nagyon hasonlít rád! Csak neked nem kék szemed van. Az Apukájának van kék szeme?
- Igen. Ez az egy, amit tőle örökölt, és ez legalább jó tulajdonság. - nevettem el magam, és közben a telefonomat visszacsúsztattam a zsebembe.
- Mi van az Apjával?
- Nem igazán foglalkozik vele, de nem is kell nekem segítsége. Nagyon jól megvagyunk nélküle.
- Egyedül neveled?
- Nem. A szüleimmel lakunk, és ők segítenek mindenben. Nem is tudom mi lenne, ha ők nem segítenének nekem. Ha ők nem lennének én ezt nem bírnám. Mindent megér a lányom, de a szülői segítség kell, pláne ilyen fiatalon.
- Még szerencse, hogy ők segítenek. - mosolygott - minden tisztelem a tiéd, hogy ilyen fiatalon nevelsz egy kisgyereket.
- El nem akartam vetetni. Megérdemli az életet. És a szülei ott voltak mindig. Anyukám jött velem az ultrahangokra, és vizsgálatokra.
- Lilly apja nem is keresi a lányát?
- Nem. Amióta az az este volt, azóta nem hallottam róla.
- A rohadék! - morgott - milyen ember ez?
- Szar. - nevettem - de az apja is hasonló. Volt kitől tanulnia. Az én lányom viszont nem lesz ilyen!
- Te neveled, nem lesz olyan. Csodálatos lány lesz, mint az Anyukája. - mosolygott rám, és megfogta a kezemet, mire én elpirultam, de egy halvány mosoly ült ki az arcomra.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- És a barátaid? - tette fel azt a kérdést, amit nem szerettem volna hallani. De nem titkolózok. Eddig is elmondtam neki mindent, ezt is elmondom.
- Elpártoltak mellőlem, amint megtudták, hogy terhes vagyok. - sóhajtottam, de folytattam - a legjobb barátnőmnek mondtam el elsőnek. Ő nem tudta felfogni, de aztán megmutattam neki a tesztcsíkot. Örült neki. Aztán elmondtam a többi barátomnak, akik szintén örültek. És utána 1 héttel már nem voltak barátaim. Elakartam menni velük moziba, vagy bárhova kikapcsolódni és mindig azt mondták, hogy dolguk van. Én elhittem, mert miért ne lehetne valakinek dolga? - néztem a Deanra, aki bólintott, hogy érti és folytassam - de az unokatestvérem Richard eljött meglátogatni minket. Mondta, hogy elmegyünk moziba. Elmentünk. És az összes barátom ott volt, még a legjobb barátnőm is. Mindenki. És előtte azt mondták, hogy nem érnek rá.
- De szemetek! - morgott - legalább beolvastál nekik?
- Nem. - mosolyogtam - néztem őket. A legjobb barátnőm elindult felénk, de Richard megfogta a kezemet és a mozipénztárhoz húzott. Azt mondta, hogy nincs ilyen barátokra szükségem. És odamentünk az ő közelükbe. És akkor mondta hangosabban, hogy a barátok, akkor sem fordulnak el tőlem, ha megtudják, hogy terhes vagyok. El sem tudod képzelni Dean én mennyi mindenben mellettük álltam. És ők? Megtudják, hogy terhes vagyok, és eltolnak maguktól? - meredtem magam elé- hazamentünk, és sírtam. Fájt, hogy ők, akiket szeretek, eltolnak maguktól. Nem foglalkoznak velem.
- Rosie. - simogatni kezdte a kézfejemet- igaza volt az unokatestvérednek. Neked ilyen barátokra nincs szükséged. Ezek nem is barátok! De ők mit szóltak, ahhoz amikor meghallották, hogy Richard mit mond?
- A legjobb barátnőm elsírta magát és odajött hozzám, hogy megöleljen. Nem voltam rá kíváncsi. Utáltam őt. Sosem gyűlöltem őt, de ott, akkor, igen. Mert elfordult tőlem, amikor a legjobban szükségem lett volna rá! - éreztem, hogy a könnyeimet nem tudom visszatartani az emlékek miatt. Egy könnycsepp utat is talál magának, és lefolyik az arcomon.
- Ne sírj. - mellém húzta a széket, és magához ölelt szorosan. Köré fontam a karjaimat, és hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, és megnyugodjak- nem érdemli meg, hogy miatta sírj. Ő nem volt a barátod!
- Tudom. - suttogtam - de a legjobb barátnőm volt. Annyi mindent megtettem érte!
- De ő nem volt ott melletted, amikor neked a legnagyobb szükséged lett volna rá! Nem érdemli meg, hogy sírj miatta. - bólintottam, és elhúzódtam tőle. Egy szalvétába töröltem a szemeimet.
- Nem akartam sírni.
- Semmi gond, ha sírsz. - mosolygott kedvesen - de most nem szomorkodunk! Az ilyenek nem barátok. Én viszont melletted fogok állni mindenben. Megkedveltelek, Rosie. - nézett a szemeimben, és mosolygott - barátként fogok rád vigyázni, és melletted leszek mindig!
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- De most már nincs szomorkodás. Együk meg a sajttortánkat, ami után mind a tíz ujjadat megnyalod! - vigyorgott, és visszaült a helyére.
Nevetve vettem el a villámat, hogy neki álljak a sajttortám elfogyasztásának. Nem gondoltam volna, hogy ma az irodából kijőve egy olyan emberrel találkozok, aki nagyon hamar a bizalmába fogad, és akit én is hamar a bizalmába fogadok. De ennél jobb nem is történhetett volna velem a mai napom. Utálom a főnökömet. De most az egyszer hálás vagyok neki azért, amiért behívott az irodába.
Jó olvasást! És a véleményeket várom! :)
- Én 22 vagyok. 2 héttel ezelőtt voltam 22, szóval 22 éves vagyok. -vigyorgott szemtelenül, de elnevette magát.
- Ó, de vicces vagy. - felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Mondták már páran, de tudod az emberek többsége értékeli a humoromat.
- Vagy csak úgy tesznek, mintha értékelnék, hogy ne bántsanak meg.
- Ez fájt! - kapott a szívéhez, mintha komoly lelki bajokat okoztam volna neki ezzel a kijelentésemmel- de ki tudja. Lehet igazad van. Na, majd legközelebb megfigyelem a barátaim reakcióit. - gondolkozott el, mintha csak most vissza emlékezne rá, hogy a barátai milyen reakcióval voltak arra, amikor ő valami szerinte vicceset mondott. - nem rémlik milyen reakcióik voltak. Na, mindegy is. Mesélj magadról! - kérte, és szerencsére nem kellett azonnal válaszolnom, mert Martha megérkezett a rendelésünkkel, amiket lerakott elénk. Jó étvágyat kívánt, majd elment.
- Nincsen semmi érdekes, amit elmesélhetnék. - ittam bele a forró csokimba, és igazat is mondtam. Nem érdekes az életem. Nem találtam fel valami komoly szerkezetet, nem járok egyetemre.
- Amikor valaki ezt mondja, hogy nincsen semmi érdekes mesélni valója, akkor az a személy nagyon is érdekes, csak nem meri elmondani. Szóval? Mi a hobbid?
- Um, hát.. - el kellett gondolkoznom. Mit mondjak? Á, képzeld 18 éves koromban terhes lettem és azóta a hobbim a kismamás újságok olvasása és az, hogy a lányommal vagyok? - a fotózás.
- És azon kívül? Mert azt tudom, hogy szeretsz fotózni. De azon kívül is biztos van valami.
- Szeretek könyvet olvasni. - és ezzel igazat is mondtam. Tényleg szeretek olvasni, és amikor időm engedi akkor bele is burkolózok egy könyvbe, és csak olvasok és olvasok.
- Milyen könyveket? - kérdezősködött tovább. Nem bántam, mert legalább valaki érdeklődik az életem iránt. Hiszen nem igazán tudok senki mással beszélni a szüleimen kívül.
- Romantikusakat. Általában bemegyek egy könyvesboltba, és leveszek egy könyvet. Elolvasom a kis összefoglalót a sztoriról, ha megtetszik, akkor megveszem. Katie Fforde könyveit nagyon szeretem.
- Tőlem távol áll az olvasás. - nevetett - de tetszik, ha valaki szeret olvasni. Olyan okosnak tűnik tőle. - mosolygott rám, amit én is viszonoztam.
- És neked mi a hobbid? Vagy mit csinálsz szabadidődben?
- Focizok a haverokkal vagy kosarazunk, valamint konditerembe szoktam járni. -vigyorgott, és befeszítette karizmát, amin tökéletesen lehetett látni, hogy rendszeresen jár konditerembe.
- Egy kicsit sem vagy elszállva magadtól. -nevettem fel és bele ettem a muffinomba.
- Most miért? Mindenki legyen tisztában az adottságaival!
- Ez igaz, igen. És más elfoglaltság?
- Nincsen. - gondolkozott el, majd bólintott megerősítésként- és te mit csinálsz, akkor amikor nem fotózol vagy nem olvasol?
- Semmi lényegeset. - mosolyogtam, és ettem tovább, hogy ne kelljen beszélnem. Nem merném neki elmondani, hogy van egy lányom. Őt is elriasztanám magam mellől.
- Biztos van valami még! Tudom, hogy nemrég ismertük meg egymást, körülbelül 1 órája, de nem vagyok én rossz srác. Igen, kiborultam az irodában, de az érthető volt.
- Abban teljesen igazat adok neked. Az a munka nagyon szar.
- Akkor hagyd ott te is! - szólalt fel. A szemeimbe nézett - sokkal jobb munkát is találnál. Okos vagy, kedves és aranyos, már amit most megtudtam rólad viselkedésileg.
- Csak nem olyan egyszerű munkát találni. Már találtam kettőt, de egyik sem jó.
- Mik azok?
- Az egyik egy fotó asszisztens munka. Tudom, hogy jól hangzik. Írtam is nekik e-mailt, mire visszaírtak, hogy az állást már betöltötték.
- Ó. -nézett rám amolyan "sajnálom" arckifejezéssel.
- De azt írta még az illető, hogy ha felszabadul egy munkapozíció, akkor értesít. - mosolyodtam el, hiszen nekem már ez is fontos. Nem tudom mennyi esélyem van a visszahívásra, de reménykedni lehet, nem?
- Ez nagyon jó! - mosolygott rám Dean- ez is már fontos, hogy ha felszabadul valami, akkor visszahívnak. Meg, ha nem is, akkor is lesz neked egy nagyon jó munka! - mosolygott biztatóan, és tudtam, hogy őszintén beszél. Tudtam, hogy hinnem kell neki, mert hinnem kell magamban. - és a másik munka?
- Az egy óceánjáró hajón van.
- Wow! Miért nem mész? Ez egy nagyon jó lehetőség!
- Hivatásos fotóst keresnek.
- Jaj, de attól meg lehet próbálni! Hogy ha megnyered őket a képeiddel, akkor felfognak venni! Gondolj bele, óceánjárón utazhatsz, úgy hogy még ők fizetnek neked. Hát ez egy álommunka! - vigyorgott-
- De ez nem olyan egyszerű.. - sóhajtottam.
- Miért? Mikor indulnál?
- Jövőre. Januárban. Egész éves utazás.
- Pihenő van?
- Vannak kisebb szünetek, plusz fél évente 2 hétre haza lehet utazni.
- Milyen a pénz?
- Havi 1000 font.
- Mennyi? -nézett rám nagy szemekkel - nem vagy normális, ha nem próbálod meg! Egy próbát megér!
- Nem, mert ha felvesznek, akkor...
- Akkor utazhatsz! Jó ég, akkor majd csempéssz be a bőröndödbe. - nevetett fel, mire én elmosolyodtam-
- Nem ilyen egyszerű Dean! - néztem fel rá.
- Miért, Rosie? Van barátod?
- Nincs.
- Akkor meg? Még nem is kell azon gondolkodni, hogy távkapcsolat! Vágj bele! Szüleid is örülnének, ha világot látnál!
- Anyukámnak nagyon tetszett a munka. - mosolyogtam visszagondolva, hogy Anyu mennyire örült ennek a hírnek- Apukámnak is tetszett.
- Hát akkor meg? Komolyan nem vagy normális, már bocsánat, ha nem próbálod meg! - győzködött.
- Nem lehet! Nem mehetek el.
- Miért?
- Dean, nekem van egy 2 éves kislányom. - néztem a szemeibe.
Dean arckifejezése elsőnek olyan volt, mint aki nem érti, amit mondok. De aztán felfogta. Nagy szemekkel nézett rám, és hátradőlt a székben. Ezért nem akartam neki elmondani. Mert féltem a reakciójától. Attól a reakciótól, amit mindenkitől kaptam, mikor megtudták, hogy terhes vagyok. Az előttem ülő fiút néztem, és vártam azt, amit ilyenkor mindig kapok. Feláll, és elmegy.
De ez nem történt meg. Még mindig ott ült.
- Te anya vagy? - tette fel a kérdést. Szerintem nem hiszi el ezt az egészet, és azt hiszi ez csak egy tréfa. De nem az.
- Igen. Lillynek hívják. 2 éves. - mosolyogtam, hiszen látom magam előtt imádott kislányomat. Mosolygós arcát, amik mindig nekem is mosolyt csalnak az arcomra, legyen akármilyen rossz napom is. - Figyelj, megértem, hogy most ez neked sok volt. És azt is megértem, ha elmész. Nem sértődök meg. Megszoktam már.
- Miért mennék el? - ráncolta a homlokát- Azért mert megtudtam, hogy van egy kislányod?
- Igen. 20 éves vagyok és van egy 2 éves kislányom. Az emberek, akik barátkoznának velem, amint megtudják, elmennek, mert tudják, hogy nem ők lesznek nekem az elsők.
- Igen, hihetetlen, hogy van egy gyereked, de ezért én nem hagylak itt és ha gondolod, akkor bármikor találkozhatunk. Illetve a lányodat is szívesen megismerném! - mosolygott kedvesen, őszintén. Régen beszélgettem már valakivel így, hogy ennyire megért - Mutatsz róla képet?
- Persze! -elővettem a telefonomat a táskámból, és belementem a képekbe. Lillyről nagyon sok képem van, mert annyira nem tudok vele betelni, hogy mindig fényképezem. Vagy telefonnal vagy fényképezőgéppel. Mindegy, csak legyen róla sok-sok képem. Az egyiket, ami számomra egy abszolút kedvenc, a Dean felé mutatom. Rosie második születésnapján készült. A házunkban voltunk, ő pedig a tüllös szoknyájában és kis pólóban áll a tortája előtt, miközben az azon lévő gyertyákat figyeli ámulva. Barna, hullámos haja körbe öleli az arcát, és kék szemei tündökölnek a gyertyák fénye által-
- Nagyon aranyos és gyönyörű kislány! - mosolyogva nézte Dean a képet - nagyon hasonlít rád! Csak neked nem kék szemed van. Az Apukájának van kék szeme?
- Igen. Ez az egy, amit tőle örökölt, és ez legalább jó tulajdonság. - nevettem el magam, és közben a telefonomat visszacsúsztattam a zsebembe.
- Mi van az Apjával?
- Nem igazán foglalkozik vele, de nem is kell nekem segítsége. Nagyon jól megvagyunk nélküle.
- Egyedül neveled?
- Nem. A szüleimmel lakunk, és ők segítenek mindenben. Nem is tudom mi lenne, ha ők nem segítenének nekem. Ha ők nem lennének én ezt nem bírnám. Mindent megér a lányom, de a szülői segítség kell, pláne ilyen fiatalon.
- Még szerencse, hogy ők segítenek. - mosolygott - minden tisztelem a tiéd, hogy ilyen fiatalon nevelsz egy kisgyereket.
- El nem akartam vetetni. Megérdemli az életet. És a szülei ott voltak mindig. Anyukám jött velem az ultrahangokra, és vizsgálatokra.
- Lilly apja nem is keresi a lányát?
- Nem. Amióta az az este volt, azóta nem hallottam róla.
- A rohadék! - morgott - milyen ember ez?
- Szar. - nevettem - de az apja is hasonló. Volt kitől tanulnia. Az én lányom viszont nem lesz ilyen!
- Te neveled, nem lesz olyan. Csodálatos lány lesz, mint az Anyukája. - mosolygott rám, és megfogta a kezemet, mire én elpirultam, de egy halvány mosoly ült ki az arcomra.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- És a barátaid? - tette fel azt a kérdést, amit nem szerettem volna hallani. De nem titkolózok. Eddig is elmondtam neki mindent, ezt is elmondom.
- Elpártoltak mellőlem, amint megtudták, hogy terhes vagyok. - sóhajtottam, de folytattam - a legjobb barátnőmnek mondtam el elsőnek. Ő nem tudta felfogni, de aztán megmutattam neki a tesztcsíkot. Örült neki. Aztán elmondtam a többi barátomnak, akik szintén örültek. És utána 1 héttel már nem voltak barátaim. Elakartam menni velük moziba, vagy bárhova kikapcsolódni és mindig azt mondták, hogy dolguk van. Én elhittem, mert miért ne lehetne valakinek dolga? - néztem a Deanra, aki bólintott, hogy érti és folytassam - de az unokatestvérem Richard eljött meglátogatni minket. Mondta, hogy elmegyünk moziba. Elmentünk. És az összes barátom ott volt, még a legjobb barátnőm is. Mindenki. És előtte azt mondták, hogy nem érnek rá.
- De szemetek! - morgott - legalább beolvastál nekik?
- Nem. - mosolyogtam - néztem őket. A legjobb barátnőm elindult felénk, de Richard megfogta a kezemet és a mozipénztárhoz húzott. Azt mondta, hogy nincs ilyen barátokra szükségem. És odamentünk az ő közelükbe. És akkor mondta hangosabban, hogy a barátok, akkor sem fordulnak el tőlem, ha megtudják, hogy terhes vagyok. El sem tudod képzelni Dean én mennyi mindenben mellettük álltam. És ők? Megtudják, hogy terhes vagyok, és eltolnak maguktól? - meredtem magam elé- hazamentünk, és sírtam. Fájt, hogy ők, akiket szeretek, eltolnak maguktól. Nem foglalkoznak velem.
- Rosie. - simogatni kezdte a kézfejemet- igaza volt az unokatestvérednek. Neked ilyen barátokra nincs szükséged. Ezek nem is barátok! De ők mit szóltak, ahhoz amikor meghallották, hogy Richard mit mond?
- A legjobb barátnőm elsírta magát és odajött hozzám, hogy megöleljen. Nem voltam rá kíváncsi. Utáltam őt. Sosem gyűlöltem őt, de ott, akkor, igen. Mert elfordult tőlem, amikor a legjobban szükségem lett volna rá! - éreztem, hogy a könnyeimet nem tudom visszatartani az emlékek miatt. Egy könnycsepp utat is talál magának, és lefolyik az arcomon.
- Ne sírj. - mellém húzta a széket, és magához ölelt szorosan. Köré fontam a karjaimat, és hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, és megnyugodjak- nem érdemli meg, hogy miatta sírj. Ő nem volt a barátod!
- Tudom. - suttogtam - de a legjobb barátnőm volt. Annyi mindent megtettem érte!
- De ő nem volt ott melletted, amikor neked a legnagyobb szükséged lett volna rá! Nem érdemli meg, hogy sírj miatta. - bólintottam, és elhúzódtam tőle. Egy szalvétába töröltem a szemeimet.
- Nem akartam sírni.
- Semmi gond, ha sírsz. - mosolygott kedvesen - de most nem szomorkodunk! Az ilyenek nem barátok. Én viszont melletted fogok állni mindenben. Megkedveltelek, Rosie. - nézett a szemeimben, és mosolygott - barátként fogok rád vigyázni, és melletted leszek mindig!
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- De most már nincs szomorkodás. Együk meg a sajttortánkat, ami után mind a tíz ujjadat megnyalod! - vigyorgott, és visszaült a helyére.
Nevetve vettem el a villámat, hogy neki álljak a sajttortám elfogyasztásának. Nem gondoltam volna, hogy ma az irodából kijőve egy olyan emberrel találkozok, aki nagyon hamar a bizalmába fogad, és akit én is hamar a bizalmába fogadok. De ennél jobb nem is történhetett volna velem a mai napom. Utálom a főnökömet. De most az egyszer hálás vagyok neki azért, amiért behívott az irodába.
Jó olvasást! És a véleményeket várom! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése